Mikor a gondatlan kézzel gyalult ajtót megnyitva átléptem a magas küszöböt, Bandi bácsi éppen leemelte a tűzhelyről a teáskannát. Mintha éppen rálelt volna a dzsinnre, amit egész életében keresett, forró gőz párázott ki a pléhkanna görbe csövén. A nyikorgó kilincs zajára a vénember mozdulatlanná dermedt.

 

– Mit akarsz?! – mordult rám, szemét le nem véve a gőzölgő edényről. Akár azt is hihettem, hogy a ködruhás dzsinnt faggatja további szándékairól, ha már kiszabadult ezeréves kannafogságából.

 

– Teát akarsz? – hangzott Bandi bácsi repedezett ajkai közül a szó. Ez a kérdés is várhatott a dzsinn válaszára, mégis én feleltem, mert akkoriban már nem hittem a mesékben.

 

– Nem kérek – suttogtam még mindig az ajtóban állva.

 

– Akkor jó – bólintott Bandi bácsi. – Úgysem jutna. Különben meg... A te korodban nem teázik az ember. A teázáshoz ugyanis bölcsesség kell.

 

Tizenöt éves voltam akkor. Bandi bácsi lassan csorgatta csészéjébe a forró vizet, még száraz nyelvének hegyét is kidugta kissé az ajkai közül, így összpontosítva a feladatra. Egyetlen csepp sem fröccsent mellé.

 

Én beljebb léptem a szobába, izzadó tenyeremet a nadrágomba dörgöltem, és gyűlöltem a teázás szertartását. A tea időt követelt magának. Időt, mely csönddel, finoman párázó illatokkal telt meg, és semmi helyet nem hagyott az én nyugtalan, a megfontolás korlátait hisztérikusan átugró vágyaimnak.

 

(...)

 

Olvasd tovább itt: Eső 2020 ősz - Böszörményi Gyula: Bandi próféta

 

Kép forrása: Szépírók Társasága