Folytatom a legelső Táltosfogban megkezdett tűnődéseimet egy-egy újonnan látott film apropóján. A két most említendő alkotást sok minden összekapcsolja. De a hasonlóságok talán csak még jobban kiemelik a különbségeket. Igyekszem most megtalálni a párbeszédet köztük.

 

Az első filmet a spanyol Cesc Gay írta és rendezte. Magyar címe: Szenvedélyes szomszédok. Minden róla eddig írt kritika megemlíti ezt a szót: kamaradarab. Ez kevés szereplőt felvonultató, nagyjából egyetlen helyen játszódó, finom hatásokra építő művet jelent. A műfaja állítólag vígjáték. Csakugyan lehet nevetni pár jeleneten, de a film tónusa voltaképp elég sötét. Egy nagy műveltségű zeneakadémiai tanár és felesége tönkrement házasságába pillantunk bele. A két ember képtelen értelmesen kommunikálni egymással, párbeszédeik ironikusak, mesterkéltek, modorosak (mármint nem a film ilyen, hanem ők azok: a film mesterien jeleníti meg ezt a furcsa, kissé kínos viszonyt). A „prof” nem néz szembe élete tragikumával, elsiklik előle kimagasló intellektusával. Az asszony szenved.

 

És ekkor megérkeznek a látogatóba jövő, kellemetlen, a kifinomult házaspár mellett határozottan „bunkónak” ható szomszédok, akik azzal hívják föl magukra a figyelmet, hogy éjszakánként nagyon hangosan szexelnek, és minden áthallatszik az ódon madridi ház falain.

 

 

A találkozás nemcsak két stílus, de két életfelfogás, talán két társadalmi réteg összeütközése is. Bár anyagi helyzete a két párnak nagyjából hasonló lehet (középosztálybeli, inkább felső középosztálybeli), származásuk érezhetően különbözik. A régi, művelt, konzervatív értelmiség találkozik az újjal, a szabaddal, a felvilágosulttal, a „szenvedélyessel”. És fölmerülnek a kérdések: nem vagyunk mi, finomabbak, végzetesen begyöpösödve? Miért félünk annyira a nyitott kapcsolattól, az alternatív szexualitástól, az anális közösüléstől, az orgiáktól?

 

A válságos pillanat kirobbantja a feszültséget, de a fény nem gyullad ki a végén, a film mintha cserben hagyna minket, nézőket. A katarzis elmarad. Már-már arra hajlottam volna, hogy 6 pontot adjak; de pár héttel később megláttam újra a trailert, és eszembe ötlöttek a film komoly erényei: a színészek (élükön a zenetanárt játszó Javier Cámara) finom játéka, a szituáció elgondolkodtató groteszksége, a komikum és tragikum folytonos tánca, és az egész mélyén meghúzódó társadalmi tartalom, a párkapcsolatok szétesése és pervertálódása. (7/10)

 

Meglepő, hogy mennyire ugyanezt a „szomszéd” témát viszi színre a nagyszerű színész, Daniel Brühl által rendezett, és a még nagyszerűbb író, Daniel Kehlmann által forgatókönyvezett Saját lifttel a pokolba (német eredetiben: Nebenan) című alkotás. Ez is kamaradarab, itt is alig vannak szereplők, ez is szinte végig ugyanott játszódik, és ez is az alapvető kérdés köré épül: egyáltalán ugyanabban a világban élünk-e még azokkal, akiktől csak egy fal választ el minket?

 

A műfaja ennek is komédia, de ha az elsőről azt mondtam: „elég sötét” a tónusa, akkor ennek kifejezetten nagyon sötét.

 

A szomszédok itt ugyanakkor hangsúlyosan nem ugyanahhoz a társadalmi réteghez tartoznak. A főszereplő, a híres, befutott, sikeres, dúsgazdag, jobbnál jobb ajánlatokat kapó színész (ha nem is pont Daniel Brühl maga, mindenesetre éppen elég sok a hasonlóság színész és szerepe között, hogy ne találjuk a történetet már eleve önironikusnak), illetve egy lecsúszott, elhízott, a napjait egy kocsmában töltő, tipikus kelet-közép-európai kisember. (A helyszín itt is a főváros, és míg az első filmben Madridból sajnos nagyon keveset kapunk, Berlin néhány snittre megjelenő utcaképe szépen rímel a film egyik legfontosabb problémájára: nagyon különböző lehetőségekkel bíró emberek élnek nagyon közel egymáshoz.)

 

A kisember (akinek fatalizmusát Peter Kurth lenyűgözően játssza) megszólaltatja a Magyarországon is oly jól ismert frusztrációkat az elbaltázott rendszerváltásról, a hazug sajtóról (Németországban erre külön szó létezik: Lügenpresse), a dolgozókat kizsákmányoló multikról, a panaszokat nem meghalló politikáról, a vállalatokkal és maffiózókkal összejátszó kormányokról és hasonlókról.

 

Mindez a filmbéli sztárszínész számára olyan, mintha egy másik valóság rontana be az életébe.

 

 

De a tét itt nagyobb, mint a spanyol filmben. Nem pusztán egy párkapcsolat megmentése a kérdés, hanem az is, hogy egyáltalán létezhet-e ebben a mély igazságtalanságokra épülő társadalmi rendszerben hiteles létezés.

 

A sikeres sztárszínész arcáról fokozatosan olvad le a cukormáz. Talán az egész élete hazugság volt? Talán még a legnagyobb filmje, a híres-nagy „Stasi-film” is voltaképp egy nyugati giccs? (Igen – ez is különbség a Szenvedélyes szomszédokhoz képest –, a művészet is tematizálódik a filmben, a probléma, hogy a nagyszerűnek ítélt műalkotások is csak egy privilegizált társadalmi réteg gondjait képesek megszólaltatni, de szirupos felszínük elfedi a valóság számos árnyalatát.)

 

És van még egy valami, ami Brühl filmjében sokkal erősebben és filozofikusabban kap hangot, mint Gayéban, és ami aligha tekinthető mai világunkban afféle mellékes kis problémának: a megfigyelés. Kiderül, hogy egy bank sokkal többet tud a filmszínész magánéletéről, mint maga a színész! Az autonóm élet illúzióként lepleződik le.

 

Kit képvisel hát ez a rejtélyes szomszéd, ez a lezüllöttnek hitt, de valójában nagyon is eszénél levő kisember? Ki ő? A Sátán? A társadalom mélyén folyamatosan fortyogó elégedetlenség egészen soha el nem nyomható hangja? A lelkiismeret dörömbölése szívtájékon?

 

Megoldás persze itt sincs, de Brühl filmje magasabbra emelt, nagyobb távlatokat nyitott. Vannak nyilván hibái, de ilyesmikről sosem beszélek szívesen. Jobban izgat, amit magammal vittem belőle, belőlük: a globális faluban olyan emberek élnek közvetlen szomszédságunkban, akikkel még valóságérzékelésünk alapjaiban sem egyezünk meg. Nem az a kérdés, melyikünknek van igaza, vagy melyikünk él hitelesebben; hanem hogy miként tartható fenn – közösségként – egy ilyen társadalom. És hogy fenntartható-e egyáltalán. (8/10)