1. Egykori spanyolos kollégám hívott, hogy nézzük meg a Nemzeti Múzeumban az Altamirában felfedezett barlangrajzokról készült kiállítást. Logikus. Spanyolos a téma. De hát mi köze is volt a 12.000 évvel ezelőtti embereknek a mai spanyolokhoz? Nemhogy Spanyolország vagy spanyol kultúra nem létezett még, de a mai értelemben vett országok sem. Az akkori emberek – minden bizonnyal – egy teljesen másik nyelvet beszéltek, teljesen másképp szervezett közösségekben éltek, teljesen más hiten, más isteneket tisztelve. Mégis, íme, sok ezer év múltán kaptak ők is egy spanyol identitást. Így rajzolódnak át a (mentális) térképek.

  2. Társaságunk egyik tagja eltévedt. Azt hitte, a kiállítás a Szépművészeti Múzeumban van, nem a Nemzetiben. És miért is ne? Hát nem művészeti kiállítás ez? Inkább történeti? De hol a határ művészet és történelem között? Amit emberek alkottak, az valahol mindig művészet is. És ami művészet, annak mindig vannak időmarkerei.

  3. Az Altamira melletti barlang bölényrajzait a XIX. században egy Marcelino Sanz de Sautola nevű, a régészet iránt szenvedélyesen érdeklődő márki fedezte föl. Illetve nem is ő. Hanem kilencéves kislánya. Aki, amikor beljebb merészkedett az addig is már különleges kincseket rejtő barlangban, egyszercsak így kiáltott föl: „Nézd, apu, ökrök!” 12.000 év után ő volt az első emberi lény, aki megpillantotta a festett bölényeket. És csodálkozása, ha nem is a legprecízebb szavakat találta, talán pontosan olyan lehetett, mint az egykor élt embereké.


    Néhány az Altamira-barlang bölényeiből. A kép forrása: mnm.hu
  4. De miért pont ott találtak ilyesmit? Találtak azóta máshol is. Nagyon sok helyen. A barlangrajz-festészetnek hatalmas kultúrája dívhatott azon régi időkben. De való igaz: a legtöbb ilyen barlangrajz a mai Spanyolország és Franciaország területén lelhető föl. A válasz minderre egy ma igen ismerős szó lehet: a klímaváltozás. Európa akkoriban sokkal, de sokkal hidegebb hely volt, mint ma. Az északi részek gyakorlatilag élhetetlenek voltak, mindent örökös jég borított. Csak a délebbi régiók maradtak élhetők. A Kárpát-medence épp a határon feküdt: hideg volt, de még (vagy már) élhető. Talán ezen a vidéken is akadtak barlangrajzok. Ám a fennmaradáshoz kellett még valami: különleges szerencse. Ez azonban már a következő gondolat.

  5. Az Altamira-barlang beomlott. 12.000 éven át be volt temetve, mielőtt a XIX. században föltárták. A sok ezer év alatt állandó volt a klímája, a páratartalma. Így maradhattak fönn a barlangfestmények. De amióta turisták ezrei, tízezrei látogatják a helyet, a festmények állaga romlásnak indult. Száz év alatt többet romlott, mint előtte 12.000 évig. Kicsit mintha az ember és természet viszonyának metaforája is volna ez.

  6. De hát művészet-e ez? Mindeddig egy szót sem írtam erről. Pedig hát mi művészet, ha nem ez? A bölények (nem, nem ökrök), a vadlovak és szarvasok valósággal megelevenedtek, ahogy a fáklyaláng a barlang girbegurba felszínére vetült. A rajzolók tudatosan használták ki a görbületeket, hogy eleven állatok benyomását keltse alkotásuk. Ez a legrégebbi emberi művészet, amit ismerünk. És benne a művészet egyik örök funkciója: a valóság megkettőzése, lemásolása, a mimézis, mely Arisztotelész szerint a gyönyörkeltés legfontosabb forrása. Persze talán több is volt ez, mint puszta másolás. Rítus is kötődhetett a rajzokhoz. Minderről azonban csak sejtéseink lehetnek.

  7. És miért nem ábrázoltak embereket? Érdekes módon az emberekről fennmaradt egykorú ábrák kidolgozottságban meg sem közelítették az állatokról készült pompás rajzokat. Vajon miért volt ekkora tabu az ember? De hát most nem az? Vajon ki merné igazán ábrázolni a homo sapienst? Persze anatómiai értelemben eléggé feltártuk már, annyira legalábbis biztosan, mint a bölényeket. De a tabu mintha ma is élne. Mintha ma is volna bennünk valami zsigeri rettegés attól, hogy egy barlang falára pillantva önmagunk élő képmása nézzen vissza ránk.