Columbo a fikció erdejében

Nem is tudom, hogyan kezdődött a Columbo-rajongásom.

Az biztos, hogy sok más egyéb szórakozásommal ellentétben nincs ennek az ősrégi gyerekkorba visszanyúló gyökere. Mármint bizonyára láttam már gyerekként is Columbo-epizódokat, de mély benyomást nem tettek rám. Sokkal-sokkal később kezdődött az egész. Talán tíz éve.

Úgy kezdődött, hogy este, fáradt aggyal kapcsolgatva a különböző tévécsatornák között, oda-odatévedtem egy-egy Columbo-epizódra. A film elejét, a gyilkosságot sohasem láttam, de valamelyest így is lekötött a hadnagy és a gyilkos szellemi párbaja. Olyannak tűnt az egész, mint egy sakkmeccs. A hadnagy támad, a gyilkos kitér, a hadnagy csapdát sző, a gyilkos ügyesen kitáncol, de egyre jobban szorul a sarokba, egyre kevesebb a levegője. Végül a hadnagy talál egy kivédhetetlen kombinációt, és beadja a mattot.

Az epizódok elejét csak később láttam, néha némi aha-élménnyel, á, szóval ez volt az, szóval így csinálta. Ösztönösen megéreztem, hogy nem a „tökéletes gyilkosság” és leleplezése ennek a sorozatnak a lényege, hanem az, ami utána jön: gyilkos és nyomozó párbeszéde. Az igazi truváj az, hogy a legtöbb krimivel ellentétben ez a sorozat nem a Poe, Conan Doyle, Agatha Christie és mások által használt sémát követi, hanem egy merőben másik hagyományhoz kapcsolódik: Dosztojevszkij Bűn és bűnhődéséhez. A középpontban nem a tett áll, hanem a gyilkos lelke. Columbo egy modern Porfirij, aki kora Raszkolnyikovjaival kerül össze, hogy azok végül önmagukat is jobban megértsék.

A különös az, hogy amikor eljutottam addig a pontig, hogy már láttam mind a 69 epizódot, nem hagytam abba a nézést. Újra és újra odakapcsoltam, ha ment épp egy Columbo. (És olyan nincs, hogy ne menne; esténként minimum két csatornán biztosan fut néhány epizód.) Egyre inkább belém vésődtek a jelenetek, mígnem eljutottam oda, hogy már jóformán kívülről tudom az egészet. Nem, a jelenetek sorrendjét még (?) nem, de azt, hogy egy jelenetben mi fog következni, ki mit fog mondani és milyen szavakkal, azt már gond nélkül megmondom. Akkor minek nézem, ha úgyis tudom, mi lesz? Fogalmam sincs. Talán mert az ember szereti látni régi jó ismerőseit, akkor is, ha nem várhat tőlük semmi meglepetést.

Mindazonáltal az, hogy ennyire „kívülről” tudok egy filmet (vagyis nem is egyet, hanem egyből hatvankilencet), sokat megtanított nekem arról, hogy mi a fikció maga.

Ha a realitás szemszögéből nézzük a film történéseit, vagyis elképzeljük, hogy amit látunk, az valóban megtörténik (és ki nézne máshogy egy filmet?), akkor az egész tökéletes képtelenségnek fog föltűnni. Apró részletek ezreit találjuk majd, amelyek egyszerűen úgy nem történhettek meg. Nem csupán arról van szó, hogy egy hét alatt egy nyomozás nem jut el a letartóztatásig. Vagy hogy a Columbo-nyomozások eredményéből még egy tisztességes vádiratot sem lehetne összeállítani. Ilyesmin élcelődni meglehetősen kicsinyes dolog. Az igazán érdekes az, hogy maguk a részletek sem stimmelhetnek úgy, ahogyan megjelennek. Ennél pedig csak egy valami érdekesebb: hogy ez az égvilágon semmit sem számít, és (teljes joggal!) senkit sem érdekel!

Miért? Mert aki fikciót néz (vagy fikciót olvas), az rögtön az elején aláír egy láthatatlan szerződést az alkotókkal, melyben elfogadja, hogy ő egy másik világot fog látni (olvasni, elképzelni), mint amelyikben él. Tudja, hogy ennek a másik világnak a részletei nem feltétlenül lesznek azonosak azéval a világéval, amelyikben ő maga létezik. Lehet, hogy ebben az elképzelt világban egy nap nem 24 órából áll, hanem mondjuk 28-ból. Lehet, hogy az emberek nem szokványos táplálékon élnek, lehet, hogy vannak bizonyos szuperképességeik, lehet, hogy pillanatról pillanatra megváltoztatják az alakjukat – bármi lehet. A fikció fikció: képzelet terméke.

De ilyesmin az olvasó vagy a néző sohasem morfondírozik. Rémesen korlátoltnak kellene lennünk ahhoz, hogy a képzelet kiáradásán a valóság szabályait kérjük számon. Nem számon kérjük őket, de azért a tudatunk mélyén ott rejlenek ezek a szabályok, tudjuk, hogy általában „az életben” mi hogyan van. Épp a különbség világít rá, hogy mi az, amit abban az elképzelt világban, amelybe a fikciós szerződéssel belekerültünk, fontosnak kell tartanunk, és mi az, amit lényegtelennek.

Konkrét példával: az lényegtelen, hány nap alatt nyomozza ki Columbo a bűntényt. Lehet ez öt nap, tíz, száz, ezer. Kit érdekel? De az lényeges, hogyan teszi ezt. A művészet szelektál. Kidobja a hétköznapi valóság azon részleteit, melyek nem fontosak neki. És szinte mindig az jellemez legjobban egy művet (legyen az akármilyen műfajú, színvonalú vagy formájú), hogy mit dob ki, és mit őriz meg.

És ezt tényleg most tanultam meg?

Nyilván tudtam, éreztem, sejtettem eddig is. De részletes működésében most láttam meg igazán. Egy filmben mindig a jelenet, a kép, az arc, a játék a fontos. Egy regényben a nyelv. A valóságvonatkozás: mindezeknek alárendelődik. Ha a cél úgy kívánja, bármi megtörténhet.

Hiszen a színészek is tudják ezt, akik hol a film hetvenkettedik jelenetét veszik fel, hol – talán másnap – a tizenegyediket! Nincs sorrend. Játék van. Picit azért vigyáznak, hogy ha valami harminc évvel később játszódik, akkor ne nézzen már ki pont ugyanúgy a színész, de csak azért, mert azzal olyat tennének jelentésessé, amit nem akarnak (vagyis a szereplő soha-nem-öregedését). Vagyis nem azért, mert a valóságban öregedik. Nincs valóság.

Hiszen éppen azért olvasunk regényeket, meg nézünk filmeket, mert azt hisszük, el tudunk mi jobbat, szebbet, érdekesebbet is képzelni, mint a valóság.