Az „A Woman’s work is never done” plakát az 1973 és 1999 között Londonban működő, See Red Women's Workshop feminista közösségi szitanyomó csoport munkája, akik a társadalmi nemi egyenlőtlenségek ellen grafikai munkájukkal küzdöttek. A kép összefoglalja és reprezentálja a nők helyzetét az elmúlt koroktól napjainkig. Minden szerepel rajta, amit egy nőhöz társít a modern közgondolkozás: a gyári és házimunka szerepköreinek kettősségét és a forgószínpad szerű környezetet, ami a munkahely és otthon által elvárt folyamatos munka színtere is. E cikkben arra teszünk kísérletet, hogy néhány magyar és nemzetközi példán keresztül megvizsgáljuk a hagyományos női szerepkörök megjelenését az alkotói folyamatokban, a nők helyének megteremtését a művészeti életben, illetve keressük a sztereotípiákon való túllépés lehetőségeit – továbbra is többek között az Art Rotterdam képzőművészeti vásáron felvonultatott alkotásokon keresztül.

 

See Red

 

See Red Workshop, 1974. Kiállítva: Here We Are! Woman in Design 1900.

 

A nők számára a 20. század elején megszerzett szavazati jog még nem jelentette azt, hogy ugyanolyan joguk van tanulni is, vagy egyenrangú alkotóként részt venni a művészeti életben.  Walter Gropius, a Bauhaus alapító igazgatója ugyan büszke volt arra, hogy a modern képzésben lehetőséget kapnak női dizájner hallgatók is, azonban arról keveset tudunk, hogy minden nőt a textiltervezés és szövés felé irányítottak, így az építészet és formatervezés nem volt elérhető számukra. A női képzőművészek helyzetét az sem könnyítette meg, hogy szövésből azonban nem adtak ki diplomát, így ez hátráltatta a női hallgatókat abban, hogy saját iparigazolványt váltsanak ki, vagy magasabb beosztásban helyezkedjenek el a szakmájukban. Ettől függetlenül a női tagok is a Bauhaus szellemiségét közvetítő, máig releváns és példaértékű életművet felépítő művészek lettek. Walter Gropius dolgozószobáját is az iskolában készült szőnyegek és falvédők borították, amik jól reprezentálták az okos és praktikus belső terekről alkotott víziót. Kevesen tudják, hogy Moholy-Nagy László felesége, Moholy Lucia is a Bauhaus hallgatója volt és az ő általa tervezett és szőtt szőnyeg is Gropius szobáját díszítette. Az eredeti darab is látható volt a Here we are! Woman in Design 1900 című kiállításon.

 

Moholy

 

Moholy Lucia 1924-25 Weimar, Kiállítva: Here We Are! Woman in Design 1900.

 

A XX. század elejének egyik nagy szellemi áramlatának nézete, hogy a képzőművészet és a dizájn elidegeníthetetlenül a hétköznapok része, illetve, hogy a művészet és a dizájn képes formálni a társadalmat: azok nem pusztán használati, hanem szemléletformáló tárgyak is egyben. Ebbe a kategóriába tartoztak a szőnyegek, falvédők és más lakástextilek, például a konyharuhák tervezése is. Kitty van der Mijll Dekker holland tervező szintén a Bauhausban tanult és konstruktivista elképzeléseit konyharuha mintázatokban teljesítette ki – ezek a mai napig megvásárolhatók.  A „terülő” textilminta tervezés olyan grafikai munka, amelyben az alkotók egyszerre gondolkodnak a rész és az egész viszonyáról. Minden részlet mindennel összefügg és egy olyan struktúrát láthatunk, amiben egymásra épül a konstruktivista gondolkodás, az esztétikum és a funkció. Amikor konyharuhát használunk a hétköznapokban nem jut az eszünkbe, hogy ezek komoly tervezői folyamat eredményei, ám ha kitekintünk például a Bauhaus időszakában alkotó Piet Mondrian kék, sárga, piros és fekete négyzethálós munkáira, akkor láthatjuk, hogy a konyharuhák négyzethálósan strukturált mintázata, egy másik médiumon át, de közelít a korszak vizualitásához. Kollektív emlékezetünk darabjaivá váltak ezek a konyharuhák anélkül, hogy művészi értéket tulajdonítanánk nekik, később pedig láthatjuk azt is, hogy a kortárs képzőművészetben hogyan jelenik meg a konyharuhák mintázata mint a háziasszonyi lét manifesztuma.

 

A Here we Are! Woman in Design 1900 kiállítást azért  nevezhetjük fontosnak, mert beleillik abba a tendenciába, amelyben a művészeti intézmények, például a múzeumok maguk is teret adnak a társadalmi, többek között a női alkotók helyzetét tárgyaló kiállításoknak. Az intézményrendszer próbálja korrigálni azt a hibát, amit az elmúlt évszázadban a női alkotókkal szemben elkövetett, történetesen azt, hogy a munkáikat nem mutatták be, nem jegyezték őket, nevüket szinte alig ismeri a közönség. Ez a korrekciós tendencia Magyarországon még várat magára: tudjuk, hogy a rendszerváltás előtt is sok magyar dizájner dogozott és ma is használjuk az általuk tervezett tárgyakat, sok közülük része a kollektív emlékezetünknek, ám arról szinte semmit sem tudunk, hogy kik voltak ezek a tervezők. A Here We are! Woman in Design 1900 egy olyan válogatást mutatott be, amelyben felvázolta ennek a női designtörténetnek az idővonalát és arra kérdezett rá, hogyan tudunk azonosulni a közel 100 éve készült, mégis megdöbbentően friss tárgyakkal.

A szőnyeg és a konyharuha napjainkban nem csak a dizájnban, hanem a képzőművészetben is kedvelt médiummá vált. Ez Magyarországon Fajgerné Dudás Andrea festőművész munkásságában jelenik meg legerőteljesebben. A közönség több kiállításán találkozhatott a házimunkát, az anyaságot és a szakmai hivatástudatot egymás mellé állító, egymásra vetítő műveivel. A „Háziasszony katalizátora” című kiállításán konyharuhamintákból inspirálódva mutatta be konstruktivista képeit, visszautalva a Bauhaus női alkotóira is.

 

Hazánkban az utóbbi évek egyik legnagyobb női témája az anyaság. Az erről szóló művek nem csak az anyai lét szépségét, hanem az árnyoldalait is bemutatják, amivel kizárólag az anyaság megtapasztalásakor szembesülünk. Nagy dilemma, hogy a képzőművészek feladata-e ezeket a tabu témákat feldolgozni. A szoptatás  a művészettörténet során számos klasszikus mester munkásságában szakrális elemként jelenik meg: nem kevés szoptató madonnát láthatunk például Leonardo, Raffaello és Corregio életművében, azonban a szoptatás kérdésének tárgyalása a kortárs alkotásokban mégis megosztja a magyar közvéleményt. A női művészeti diskurzus és maguk az alkotók személyes jelenlétükkel, beszélgetésekkel, sokaknak nyújtanak segítséget a szoptatást övező társadalmi tabu és problémák feloldásában.

 

Sarah Maple, kenyai muszlim anyától és brit apától származó művésznő a saját maga által megtapasztalt helyzetekkel, a nőkkel és konkrétan a muszlim nőkkel kapcsolatos előítéletekkel is foglalkozik.  2022-ben kifejezetten az Art Rotterdam képzőművészeti vásárra készítette a Labour of Love című installációját, amelyben az anyaságot és a láthatatlan munkát választotta témául.

 

Labour of Love 1

 

Sarah Maple: Labour of Love, 2022. Kiállítva: Art Rotterdam 2022.

 

A művész azt nyilatkozta a munkájáról, hogy mielőtt megszülte a gyermekét egy dolgot biztosan látott már az anyaságról, mégpedig azt, hogy az anyák világszerte alulfizetettek, túlterheltek, kizsákmányoltak, elszigeteltek és állandóan bűntudatuk van azért, mert úgy érzik, valamit rosszul csinálnak. Magától értetődően ingyen végzik a szoptatást és minden más csecsemőgondozással járó munkát. Felmerül a kérdés, mi lenne, ha egy napon úgy döntenének a nők, hogy az anyai munka – annak ellenére, hogy szeretettel végzik – annyira alulértékelt és akkora anyagi hátrányt jelent, hogy egyszerűen nem éri meg elvégezni egy pénzen alapuló világban. Az anyák legtöbbször részmunkaidőben dolgoznak, amivel értelemszerűen kevesebbet is keresnek, (de fizetésük sokszor teljes állásban is kevesebb, mint a férfiaké). Míg egy gyermek el nem éri a 12 éves kort, addig az anya fizetése lényegesen elmarad nem csak a férfiakétól, de a gyermektelen nőkétől is, így a gyerek számára sem képes azt nyújtani, amit szeretne. A folyamat során sérül az anya, és sérül a gyermek is. Mindezek ábrázolásának érdekében Sarah Maple gyermeke születésekor döntött úgy, hogy minden etetést vagy pelenkacserét és az ehhez szükséges időt naplószerűen rögzíti.
A Labour of Love egy három hónapot felölelő időszak vizuális ábrázolása. A mű összesen 650 etetésről szóló szitanyomatból és egy óriási szőnyegből áll. Célja az volt, hogy rávilágítson arra, milyen hatalmas annak a munkának a mennyisége, amit az anyáktól elvárnak, és arra ösztönözze az embereket, hogy gondolják újra az eltöltött idő értékét. A gyermeknevelésre mindenki női feladatként tekint, és mint olyat, nem tartják valódi munkának, mellette pedig elvárják a nőktől, hogy pénzért értékesíthető munkát is végezzenek. „Ennek a problémának a kezelése és a helyzet orvoslása a feminizmus befejezetlen munkája”- mondja az alkotó, amiben a művészek vizuális segítséget tudnak nyújtani.

 

Labour of Love 2

 

Sarah Maple: Labour of Love, 2022. Kiállítva: Art Rotterdam 2022.

 

A láthatatlan munkához tartozik az otthoni sütés-főzés is, amelyet Maaike Fransen fogalmazott meg a 2023. évi Art Rotterdamon bemutatott Suspending my Worries című performanszában. Azok számára, akik még nem találkoztak, vagy nem foglalkoztak a láthatatlan munka fogalmával, nehezebben dekódolható Maaike Fransen komplex performansza: rózsaszín öltözékben rózsaszín palacsintát süt a kiállítótérben, majd a palacsintákat kiteregeti egy ruhaszárító állványzatra. Sütés-főzés, teregetés. Csupa női munkának titulált cselekvést látunk itt.

 

Suspending my Worries

 

Suspending my Worries, 2025. Art Rotterdam 2023.

 

A láthatatlan otthoni munkát aztán úgy teszi látható műalkotássá, hogy a rózsaszín palacsintákat lenyomtatja és a nyomatokat képként állítja ki. Végül ez válik végtermékké, értékesíthető műalkotássá, nem maga a performansz. Amit két perc alatt elfogyasztanánk, azt az örökkévalóság számára megőrzi nyomat formájában. A nyomat a főzés hiábavalóságának és múlandóságának áll ellen. Izgalmas az is, hogy a tárgyat és a képét is az alkotási folyamat során hozza létre, majd kiteregeti mindkettőt.

 

Suspending my Worries

 

Suspending my Worries, 2025. Art Rotterdam 2023.

 

Egy darab palacsinta önmagában is műalkotássá válik: része egy performansznak és eszköze egy grafikai nyomatnak is. A művész a háziasszonyi munkával többszörösen strukturált művet hoz létre.

Nagy ívet jár be a gondolatmenet, a nők helyzete, az otthoni munka és a képzőművészeti  munka és a szabadság között, fontos kérdéseket tárva a közönség elé.

 

Suspending my Worries

 

Suspending my Worries, 2025. Art Rotterdam 2023.

 

A Bauhaus óta eltelt majdnem 100 évben tovább folyt a vita a férfi és női alkotók egyenlő megítéléséről, a nőkre mért társadalmi nemi szerepek és elvárások kaotikus hálójáról. Ez alatt az idő alatt pedig megjelentek azok a képzőművészeti és dizájn művek, amik alkalmasak arra, hogy feloldják a tabutémákat és egy önálló női területet vázoljanak fel a művészettörténetben. A jövőben egyre inkább számolni kell a női alkotókkal és női témákkal, alkotásokkal, amik akár a szoptatásról, a nők fizetéséről, vagy éppen a takarításról szólnak, mert már tudjuk, hogy „egy nő munkája soha nem ér véget”.

 

A szöveg mellett megjelent fényképek © Szabó Eszter Ágnes.