Mivel mindkét lapszámban nagyszerű lírafordítások jelentek meg, a műfordítás-irodalom pedig gyakran háttérbe szorul, úgy döntöttem, hogy a mostani ajánló a versfordításoké lesz.
Mark Strand és Medbh McGuckian a márciusi Tiszatájban
Mark Strand amerikai költő tollából három prózavers jelent meg a márciusi Tiszatájban, Réder Ferenc fordításában. A három vers közül leginkább a Rejtély és magány Topekában című ragadott magával. Ebben a versben nem csupán a rejtély és a magány áll a középpontban, hanem az álom és a vágyak mélyszerkezetét is feltárni igyekeznek a verssorok. Az álomba merüléssel a lírai karakter először a legmélyebb sötétséggel, majd saját, a mindennapok tudatos (vagy legalábbis a tudatosság és az ahhoz kapcsolódó figyelem által kordában tartott) szférája mögött meghúzódó gondolatok és vágyak bukkannak fel, amelyben a „két főszereplő, Fájdalom és Gyönyör” munkálkodnak, látszólag ellentétesen ható, de egy cél felé tartó munkájuk eredménye a bűn lesz. De mit is jelenthet ez a bűn és min segít a bűnvallás? Talán az emberi lelket teszi könnyebbé, de úgy tűnik, minél többször vallja meg a bűnös, annál kevésbé ölt jelentésalakot:
„(…) elköveti ugyanazt a bűnt, az ő bűnét, amit majd újra és újra be fog vallani, addig, amíg végül már nem jelent semmit.”
Medbh McGuckian költészetével először a Tiszatáj lapjain találkoztam, még 2022-ben, akkor a Kis ház, nagy ház című vers maradt különösen emlékezetes számomra. Most sem volt egyszerű dolgom, mert Pintér Leila és Imreh András remek fordítások formájában ültették át magyar nyelvre az ír költő verseit, a bevezetőben pedig a kontextust és a háttérismereteket is megkapja –mintegy értelmezési kapaszkodóként – az olvasó.
Az Epithalamium című versben, amint a felvezető leírásból megtudhatjuk, a „sky woman”, vagyis az égi, azaz inkább mennyei szépségű nő alakja jelenik meg. A látomásosság és a hétköznapiság különös elegye ez a líra, tele gyönyörű képekkel és gondolatébresztő sorokkal.
A varázslatos szépségű nőalak felbukkanása nem csupán „a fél eget”, de „a kor költészetének elméleté”-t is megváltoztatta, az eget „vonuló fehérbe” öltöztette, míg a kor költészete „[ú] gy omlott, akár a hígítatlan arany”. A költészet elméletének változásaiból nő ki a bűntudat, amihez az ölelés képzete társul, nem pedig valamiféle durva, szorító vagy maró érzés, de mégis úgy tűnik, bénító ez az ölelés.
„A bűntudat különös, szorosabb ölelésbe
Zár minket, a test többi része úgy érzi,
Elhanyagolt marad.”
A látomásszerű, földöntúli szépségű nőalaktól a bűntudat ölelésén keresztül jutunk el a mindennapi nőkarakterhez az utolsó versszakban. Néhány verssoron át a kedves megszólítására szolgáló kifejezés hétköznapokat átjáró, egészen a gyermekkorig visszanyúló problémája kap főszerepet, majd ismét egy égi jelenség, a „mélybronz”-ra festett hold képe villan fel a verset záró sorban, ami a dolgok – és a szavak – különféle megvilágítására és a megvilágítottságuk alatt húzódó valóságra irányítják tekintetünket.
Romolus Bucur versei az áprilisi Székelyföldben
Romulus Bucur négy versét ismerhetjük meg az áprilisi Székelyföldet fellapozva, Szonda Szabolcs szép és érzékeny fordításában különleges költői világlátás tárul elénk. Az (amikor megszülettél) című, címét az első verssortól kölcsönző költemény egy vázlatos élettörténet, amelyben a születéskor már a halál rémképe is felvillan. A magány pedig az egyes szám második személyben megjelenő lírai szereplő mellé szegődik már a születés pillanatában is, hogy világra segítse. A gyermekkor az egyedüllét terepeként tárul fel, ez ellen nyújtottak látszólagos védelmet a későbbi, törhetetlennek vélt barátságok:
„következtek a mindenféle
barátságok törhetetlen
szövetségek azt hitted
életre szólóak azt hitted
mindenképp
elégségesen mûködhetnek
az egyedüllét ellen”
Ám úgy látszik, hogy az egyedüllét és az abból kibontakozó magány folyton teret nyer magának. Az utolsó versszakban a lélek (miben)létének kérdése is felmerül, mégpedig a macska dorombolását követő elalvás után, egy álom kontextusában. A lélek úgy tűnik fel, mintha Schrödinger fekete macskája volna.
