A tavaszi Eső sem okoz csalódást az olvasóinak, színes témákkal és számtalan gondolatébresztő írással látott napvilágot. A mostani lapszemle középpontjában az „én” és az „én határvonalai” állnak, ezek költészeti megvalósulását pedig néhány lírai én önmagához való viszonyán keresztül fürkészem.

 

Véssey Miklós Tejköd című verse arra reflektál, hogy miképp lehet viszonyulni a háborúkhoz, amelyek közvetlenül nem érintenek bennünket, mégis hatással vannak ránk, ahogy hatással vannak az egész emberiségre is. A lírai én igyekszik kikerülni a háborúval kapcsolatos híreket, de a háború ténye ezzel nem szűnik meg, a valóságot közönnyel nem lehet hatálytalanítani. Hiába próbálunk elmerülni a hétköznapokban, sodortatni magunkat a mindennapiság monotóniájával, mégis ott marad az agyunk és a lelkünk hátsó zugában a tudat és a torokszorító érzés. Meg persze az együttérzés benső elvárása, amelynek a lírai én nemigen tud megfelelni, ahogy mi sem, hiszen nem tudjuk az átélés teljességével beleélni magunkat egy ilyen tragikus helyzetbe. A politikai, történelmi és egzisztenciális téteket sem csupán megérteni, hanem átérezni kell, vagyis kellene. Ám sokszor menekülünk a valóság elől, eltereljük a reflektorfényt az eseményekről, és végső soron saját életünkhöz való viszonyunk is megtörik, épp az elfojtott témák miatt. Néhány találkozás még inkább növeli ezt a nyomást, ilyen például az a szituáció, amikor a lírai én megpillantja a cirill betűket a buszon mellette ülő, vele „egyidős srác” telefonján, és érzi, hogy tudnia kéne azonosulni vele, bele kellene éreznie magát a helyzetébe, de mégsem megy. A konstans szorongás egy része viszont elcsatornázható, hétköznapi, az életünk egésze szempontjából jelentéktelen, de idegesítő jelenségek irányába:

 

„(…) a buszon mellettem ülő,

velem egyidős srác mobiljára nézek,

meglátom a cirill betűket, és tudom,

hogy ő én is lehetnék, inkább kibámulok az ablakon

a tejködbe, mert ott semmi se látszik,

és végre idegeskedhetek azon,

hogy már megint mekkora a dugó.”

 

 

Tomaji Attila Ragyog és hallgat címen megjelent verse a gyermeki én és a felnőtt én, a régi vágyak, tervek és a jelen közötti feszültséget ábrázolja. A vers egy folyóparton guggoló kisfiú képével indul, egy képpel a lírai én gyermekkorából. Az ártatlan gyermeki tekintet a jelenből vádlónak és csalódottnak tűnik. A vád és a csalódottság forrása a rövid és vázlatos élettörténet néhány kiemelt mozzanatából, merőben hétköznapi pillanatokból olvasható ki, leginkább akkor, ha a parton guggoló kisfiú szemszögéből nézzük. Ő mást várt az időközben felnőtté vált férfitól, jóllehet a lírai én a rossz tulajdonságai ellenére sem tűnik rossz embernek, de talán a felnőttek a gyermeki én perspektívájából mindig az álmok vesztőhelyei, a vágyak meghiúsítói és a remények eltiprói. Ám ez mégsem jelent teljes reményvesztettséget, a felnőtt énben is megvan a vágyakozás, a rácsodálkozás és a csodálat képessége. Ez bontakozik ki az erdőben tett sétákról szóló szakaszban is:

 

„Itt az élet és a történet ugyanaz.

Itt minden ismétlődés, mint a művészetben.

Elragadtatással tölt el, hogy az élet még mindig

él és élni akar.”

 

A verset záró sorok úgyszintén nem egy kudarcba fulladt életet tükröznek:

 

„Valami ragyog és hallgat bennem,

só ragyog és hallgat így kenyéren s földben.”

 

 A „só”, a ragyogás és a hallgatás kettőssége a felnőttben élő, még mindig aktívan működő és meghatározó jelentőségű gyermeki én és az ő vágyai is lehetnek; a benső gyermek feleleteket kényszerít ki, de a felnőtt én válasza sokszor a hallgatás. De mégis ott ragyog a benső gyermek, vágyakkal, reményekkel, ez az élet sója.

 

 

 

Borsodi L. László versei egy szakítás és az azt követő énkeresés momentumait dolgozzák fel. Bár a versek külön-külön is értelmezhetőek, olyan egységet alkotnak az Eső tavaszi lapszámában, amit igazán nem érdemes megbontani, így nem is emelek ki közülük egyet, inkább egyfajta „szakításciklusként” mindet bevonom a lapszemlébe.

 

Az Egymásból című vers a lírai én és kedvese közötti fő különbséget villantja fel, jelesül azt, hogy a kedves számára a pillanat volt igazán fontos, még akkor is, ha maga után vonta az esetlegességet és az összevisszaságot. Az együttlét, úgy látszik, már magában hordozta az egymás nélküli életet. A vers elsődleges fókusza a múlt és az emlékek elvesztése, valamint az emlék-morzsák szedegetése.

A különös, diszharmonikus együttlét gyökerét próbálja megragadni a Befalazva című vers, amely a „sorsszerűnek” hitt „véletlent” állítja be a közös élet mozgatórugójának. A versből az a kérdés tolakszik elénk, hogy vajon hogyan lehet nevet adni annak, és sajátként tekinteni arra, ami szertefoszlott, és talán nem is volt a miénk (vagyis a lírai éné és egykori társáé). Az örök éjszaka románcának tűnik ez a kapcsolat:

„Tolat a mélybe az éjszaka, megáll.

Befalaznak fényérzékeny nappalok.”

 

A Magadra hagyva a búcsú fájdalmát és nehézségeit tematizálja. A közös élet emlékeit sorakoztatja fel, amelyeket az elváláskor a tárgyakkal együtt pakolt össze a lírai én. Az együtt töltött idő alatt a másik életének egyes, fontos, vagy olykor kevésbé fontos részletei a lírai én életébe integrálódtak, a történeteik néhány ponton összefonódtak, és ezeket nem lehet hátrahagyni az ajtón kilépve. Az én és a másik életének és egzisztenciájának határvonalai válnak kérdésessé.

 

Az Átfújtok rajtam az élet és a halál feszültségében tekint a véget ért kapcsolatra, a születés és a veszteségek kettőssége egy szeles utcaképben bontakozik ki. A szél és a fájó hiány fúj át a lírai én testén és lelkén. A kapcsolat néhány döntő pillanata töredékesen, befejezetlen mondatokban tárul elénk – talán elfújta a szél a mondatok végét, vagy talán vége lett a közös életnek, mielőtt tényleg vége lett volna, de az is lehet, hogy még előbb, mert „[a]kkor van vége, amikor vége van. / És nem akkor van vége, amikor befejeződik, mert ha vége van, akkor még folytatódhat ugyan, de ez nem jelent semmit.” (András László Mikor van vége című verséből)

A közös élet lezárása a „közös halál” elutasítását is magával hozta, a teljes, végérvényes különválást. A vers végén még halványan megjelenni látszik az újrakezdés, vagy inkább az idő kerekét visszaforgatni vágyó lehetőség és annak lehetetlensége.

 

A Búcsú, ajándékféle címmel megjelent versben a lírai én önmagában próbál rendet tenni, vagyis önmagában elhelyezni a másikat, leválasztva mindarról, ami ő maga és ami saját magával összekuszálódott az idők során. A vers önreflexív, a saját magára, a saját soráthajlására reflektál, ami épp az „én” és a másik közötti határokat illetően fellépő elakadást jelzi. A lelki elakadás sorsáthajlása soráthajlásban képeződik le, de a „búcsú, ajándékéle” még várat magára.