A május utolsó ajánlójában két nagyszerű lapszámból válogatok, a májusi Alföldből és az úgyszintén májusi Székelyföldből. A témák vonala a lapszemle szövegéből olvasható ki, jóllehet lapszámokra bontottan jelöltem meg az ajánló témáit, a tematikus találkozások csomópontjai talán így is „kitapinthatóak”.

 

Emlékezés, sietség, élettörténet: a májusi Alföldből

Csehy Zoltán Időrés című versében az emlékezet jelenik meg „időrés”-ként, de a dolgok rejtőzködése is központi témája a lírának. A mindennapi szemlélődés mögé pillantanak a verssorok, az első versszak azt fürkészi, hogy mennyi minden van körülöttünk, amit sietségünkben, vagy a megszokás ránk telepedő hűvös közönye miatt nem veszünk észre. Pedig a befagyott pocsolya is számtalan utcanyomot rejthet, a természet elmúlás kormányozta rendjének lenyomatát, elvesztett, vagy éppen elhasznált tárgyakat:

 

„Mit rejt egy befagyott kis pocsolyányi tér?

Csikket? Pénzt? Levelet? Szürke bogárhalált?”

 

Ám a befagyott pocsolya felszíne tükör, az ég ragyog fel benne. Mintha benne (és rajta) a végesség és a végtelenség találkozási pontja lenne, s ekként szólítana meg – vagy fel – bennünket. A második versszak „korcsolyanyomok” fürkészésére hívja azokat, akik csak nézelődnek, szemlélésre, még akkor is, ha a látvány olykor bántja a szemet. A harmadik versszak pedig a szemlélésen keresztül „titkos nyelv” megismerésének lehetőségét villantja fel, az apró nyomok, természeti jelenségek a múltról is mesélnek, csak fel kell rájuk figyelni. Az emlékezés mint „időrés” nem tartozik igazán sem a múlthoz, sem a jelenhez, kiszökik az idő folyásból. A vers utolsó mondata, amely a kezdet nélküliséget állítja mindenről, egyfajta végtelenséget rejt magában, talán a folytonosságból építkező, cirkuláris végtelenséget helyezi szembe az emlékezésben meghúzódó végesség megmutatkozásával.

 

 

Markó Béla Rövidítések címmel megjelent versében a sietség hiábavalósága és veszteségei bontakoznak ki. A rövidített utak, jóllehet a gyorsabb megérkezés ígéretével kecsegtetnek, mindig megfosztanak bennünket valamitől, a felfedezés élményétől és lehetőségétől, a rácsodálkozástól és a gyönyörködéstől. A sietség élménydarabokat hasít ki az életből, a kerülőutak és teljességgel bejárt ösvények nélküli élet hiányosnak tűnik. A versben kirándulások alkalmával elszalasztott tájak és hiányzó olvasmányélmények ábrázolják az életútból „levágott” útszakaszokat, de voltaképpen az élet bármely területére érvényes lehet, hogy a pillanatnyi célba érés nem tökéletes megérkezés, s végképp nem voltaképpeni beteljesülés. Sőt az is lehetséges, hogy a beteljesülés épp útközben van, még akkor is, ha egészen más jellegű, mint az, amit az úticélban elérni vágytunk. Megéri elidőzni, minden siettető körülmény ellenére is. A vers az elidőzés, a tér és az idő, a megtett táv kulcsát keresi, olyasmit, ami által megfejthető a „kilométerkövek titka”. A járt utakon is ezernyi felfedeznivaló van, az egyéni felfedezés lehetősége, vagyis végső soron a saját, egyéni élet lehetősége. A kulcs pedig bennünk van, pontosabban abban a viszonyban, ami köztünk és az út között kialakul. Itt születnek a csodák:

 

„Válasszátok a hosszabb utat mindig!

A kerülőt. A hajtűkanyarok különös

ígéretét. Ismét közelebb lesztek egy-egy

fordulóban ahhoz, ami volt. És távolabb

attól, ami lesz. A halványsárga délutáni nap.

A sötétzöld víz. A kihalt Szent Anna-tó.”

 

 

Plusz egy beszélgetés:

Nem tudom megállni, muszáj felhívnom az olvasóink figyelmét egy igazán izgalmas és átfogó interjú-csemegére. Áfra János Géczi Jánossal beszélgetett, az átirat „Nekem nincs két valóságom” címmel jelent meg az Alföldben. Valóban különleges, alapos interjú ez, egy pillanatra sem veszti érdekességét. Géczi János életének története, származásától a gyermekkorán át, egészen máig feltárul belőle, megismerhetjük a költő életének legfontosabb fázisait, legnagyobb hatású helyszíneit és azokat a személyeket is, akik mintegy (irodalmi) iránytűként szerepeltek Géczi János eddigi pályafutása során. Azt is megtudhatjuk, hogy ki volt az a magyartanár, aki által belopta magát az irodalom Géczi János szívébe. Géczi János mesél a biológiához fűződő viszonyáról is. Szó esik az utazásról és az útkeresésről is, mind az irodalmi, mind pedig a földrajzi térben. Természetesen a képzőművészet témája sem maradhatott el, ahogyan a mostanában a kutatói figyelem középpontjába kerülő biopoétikai irányzat sem hagyható ki Géczi János esetében. A rózsakutatást is szóba hozta Áfra János, s ezen keresztül a rózsa mint irodalmi szimbólum gazdagsága is felvillant. Emellett a korábbi kötetek is szóba kerültek, a beszélgetés pedig az összegzési igényre vonatkozó gondolatokkal zárult.

 

 

 

A véges és a végtelen: a májusi Székelyföldből

 

Babiczky Tibor Levél barátjához című költeménye hemzseg a képektől, de nem csupán a látásunkat, de a többi érzékszervünket is mozgásba hozza, miközben befelé is fordítja figyelmünket. Az őszbe forduló külvilág párhuzamban áll a belül gomolygó homállyal. A verset áthatja az elmúlás, a végesség gondolata, a folyamatosan a halál felé sodródó élet képe, de mindez ízekbe, színekbe, testi érzetekbe öltözik minden verssorban. Néhol vallásos és mitológiai gondolatok és képek is felbukkannak, de mintha a transzcendens erőket is legyőzné a végesség ereje. Veszteségek, szertefoszlott vágyak sorjáznak, de néhány sor erejéig az akarat mozgatta élet is szóhoz jut, a halvány remény is felfénylik:

 

          „Van még fény, arcunkat hát most adjuk oda a

gyenge simításnak, mit a szél keze hordoz az őszben.

Veszteni már te is, én is végre tudunk a szivünkkel,

s végül megtanulunk lassan majd nyerni is egyszer.”

 

A végesség túlereje a vers végére megtörni látszik, a tenger nyugalmat árasztó végtelensége képes magába zárni:

             „És mindent, ami eddig volt velem: árva időmet

s álmomat is békévé oldja a Földközi-tenger.”

 

 

Kopriva Nikolett Szobor című versében is itt kísért a végesség árnya, a vasúti síneken robogó éjszakában. A külső tér pusztasága és az alvó emberek álmainak gazdagsága jelenti a kontrasztot külső és benső között, meg persze az elernyedt testek – amelyeket a „kalauznak öltözött idegen” lát – és az álom benső aktivitása is. Az alvás pillanatképei úgy jelennek meg, mintha a „kalauznak öltözött idegen” az alvó emberek egész életén végigtekintett volna, az álmok megsejtéséből élettörténetek bontakozhatnak ki. Az idegen végül egy öregasszony mellé ült, aki „gyerekkoráról álmodott”. Vele zárul a vers, vele teljesül be a versben lappangó sejtelmesség, ő lett a címadó is, a szobor:

 

 „talán unokáihoz utazott,

vagy férjéhez a temetőbe,

suttogták az emberek pirkadatkor,

amikor hiába ébresztették, mert

szoborrá változott.”