Az ősz még késlekedik, de az Apokrif őszi száma már várja az Olvasókat a Szófán. Enesey Diána szubjektív ajánlója következik.
Az Apokrif őszi lapszámában a múlt fogságából való szabadulás tűnt számomra a legmarkánsabb motívumnak, de szerencsére nem kell egy gondolat köré fűzni a folyóirat teljes anyagát és nem csupán egyetlen mondatra szorítkozhatok. Így hát három írást is kiemelnék, amelyek különösen megérintettek.
Terék Anna: Missz (vers)
Terék Anna verse az idő és az életerő múlását tematizálja, felvetve azt a kérdést is, hogy vajon gátat vethet-e az életkor a szerelemnek. A lírai én egy idősödő férfi, aki egy hölgyet igyekszik lebeszélni arról, hogy ővele tervezze a jövőt. Az erő és a remény elvesztését a fizikum negatív változásaira vetíti a vers, valamint a fizikai világ olyan dolgaira, amelyek taszítanak, kellemetlen érzéseket keltenek vagy egyenesen iszonyt váltanak ki:
„(…) feketét köpök, és
gyomromban lötyögnek a könnyek,
whiskyvel keverem őket,
egyre csak kering bennem
az a jég.”
Ebbe a jeges magányba senki sem férkőzhet be, ha mégis megpróbálná, odafagyna, hozzátapadna a reménytelenség jegéhez. Hozzáragad a „nyálkás, ragacsos” múlthoz is, aki csak közeledni próbál, a múlt tapadó maradványaitól szinte lehetetlen megszabadulni, hatványozottan igaz ez akkor, ha a másik múltjába, múltba merült életébe kerülünk és ragadunk bele. Az ilyen ragadós múlt magába olvasztja a jelent és a jövőt is. De vajon lehet-e tétlenül nézni a reménytelenségbe süppedő életeket?
Szőnyi Judit: Istenek alkonya (novella)
A novella egy megcsalás történetét eleveníti fel, középpontba helyezve a problémákat, amelyekkel a fiatal szeretőnek szembe kell néznie. A novella két főszereplője a női elbeszélő, akit egyes szám első személyű megszólalásokból ismerhetünk meg és Dénes, a nős férfi, aki feleségét és gyermekét próbálta hátrahagyni a szerelmi viszonyért. A megcsalás titokba burkolódzó fázisa felveti a beszűkülő, egyetlen lakásra korlátozódó világ és az együtt tölthető idő szűkösségéből fakadó hiány nehézségeit. Dénes és az elbeszélő számára azonban menekülőút nyílt, Regensburg felé, ahol Dénes egyetemi oktatói állást kapott. Az elbeszélő pedig a „donaustaufi Valhallában” állt munkába. Azonban a menekülőút mégsem jelent kiutat a múltból. A múltat senki nem hánthatja le magáról. Főleg akkor nem, ha a múlt olyan emberekhez fűződik, akiket szeretünk. Dénes számára ilyen volt a lánya és — a megcsalás ellenére — a felesége is. Ahogy a Valhallában ázni kezdett a tető, apróbb, majd egyre nagyobb károkat okozva, úgy romlott a szerelmi viszony is. A hősök és az istenek szobrai sem elnyűhetetlenek, a korábban csodálatraméltó szeretőről alkotott képet is csorbítja a múló idő és az események. Végül a „Valhalla sötétvörösen égett”, a szerelmi viszony pedig egy ablakon kidobott telefonnal zárult. A novella zárása pedig épp a kezdetét idézi: visszaérkezünk a csirkepanírozás konyhai jelenetéhez, amelyet az első sorok a (szerelmi ügyekre vonatkozó) megvilágosodás tevékenységeként jeleztek elő. Ilyesmi meg is történt, négy évvel később.
Szeder Réka: Biokémia (vers)
A vers az emlékek kémiáját igyekszik feltárni. Hogyan változnak az emlékek? Mi által formálódnak? Hogyan maradhat mégis bennünk, ha már kiürítettük őket magunkból?
Mit tehetünk, ha megtelik minden benső terünk? Talán néha jobb nem is keresgélni az ezernyi emlék között. Az emlékek össze-visszasága pedig hibákat is rejt, amelyek a jelenben hatnak és amelyekért később fizetünk meg, növekvő kamattal, sosincs rá keretünk, a hibák inflációja még stagnálásig sem lassítható, de érzelmi „stagfláció" felé sodor.
