Még 2005-ben jutott eszembe, hogy játékból újra lefordítsam (Nemes Nagy Ágnes után) ezt a Rilke-verset. Miért? Mert Nemes Nagy — tagadhatatlanul nagyszerű — fordítása nekem túlságosan is "szépnek" tűnt az eredeti szöveghez képest. Milyen sorvégek már, hogy "Stunden, Gassen, gefunden, lassen, hassen, müssen, Flüssen"? Mintha a mindig harmonikusan rímeltető Rilke itt tudatosan sziszegne, vicsorogna; mintha a rímei is azt az undort fejeznék ki, ami a magánynak oly elmaradhatatlan velejárója... Biztosan nem jobb a fordításom, mint Nemes Nagyé, de talán ráirányítja figyelmüket az eredetinek pár olyan mozzanatára, ami amabból kimaradt. Mert ez egy sziszegős, kellemetlen, iszamos, kancsalrímes, fura vers. Elmondhatatlanul szeretem. [Bodrogi Csongor]

 

A magány az az esőhöz hasonlít.

Estefelé a tengerből osonlik;

és messzi síkságokból fölosonlik

az ég felé, ahonnan érkezett.

S az égből esik a város felett.

 

És leesik a remegő órákban,

ha reggelire fordulnak az utcák,

s ha a csalódott testek kihasználtan

egymást — mert nincs kit — maguk mögött tudják;

s ha emberek, kik egy ágyban aludják

az éjjelt, egymást ki sem is állhatják:

 

a magányt már a folyók ringatgatják...