Giuseppe Tomasi di Lampedusa: A párduc (részlet)

 

 

„ – Türelem, Chevalley, most akarom megmagyarázni. Mi, szicíliaiak, hosszú, nagyon hosszú idő óta olyan kormányzók hegemóniája alatt éltünk, akik nem a mi vallásunkon voltak, nem a mi nyelvünket beszélték, és az idegen uralom hozzászoktatott bennünket a szőrszálhasogatáshoz. Ha nem így tettünk volna, nem bírtuk volna a bőrünket menteni a bizánci adószedőktől, a berber emírektől, és a spanyol alkirályoktól. Most már ez belénk rögződött. Ilyenek vagyunk. Azt mondtam az imént, hogy „csatlakozás” és nem azt hogy „részvétel”. Az utóbbi hat hónapban, amióta a maguk Garibaldia partraszállt Marszalában, túlságosan sok dolgot cselekedtek és hajtottak végre megkérdezésünk nélkül. (…) Legalább huszonöt évszázad óta hordjuk a vállunkona különféle eredetű kultúrák terhét, amely mind kívülről jött, egyik sem sarjad belőlünk, egyiket sem teremtettük magunk; mi éppen úgy fehér emberek vagyunk mint ön, kedves Chevalley, vagy akár Anglia királynője; és mégis kétezerötszáz éve gyarmat vagyunk. Nem panaszképpen mondom, a mi hibánk. De fáradtak vagyunk és kimerültek mindenképpen.
Chevalley zavarba jött:
– De akkor ennek most már vége. Szicília most nem meghódított tartomány, hanem egy szabad állam szabad alkotórésze.
– A szándék helyes, Chevalley, de elkésett; egyébként már mondottam, hogy legnagyobbrészt a mi hibánkból. Ön az imént egy fiatal Szicíliáról beszélt nekem, amely most megjelenik a modern világ csodáinak panorámájában; én inkább olyannak látom, mint akit száz évig kocsin hurcolnak körbe a londoni világkiállításon, de nem ért meg semmit, s füfyül mindenre, a sheffieldi acélöntödékre éppúgy, mint a manchesteri fonodákra, és csak arra vágyik, hogy megőrizze féléber állapotát telinyálazott párnái és az ágy alá tett éjjeliedény között.
Még csöndesen beszélt, de ökle a Szent Péter-kupolán meg-megrándult; később a kis keresztet, amely a kupola tetején volt, összetörve találta meg az asztalán.
– Az álom, kedves Chevalley, az álom, ezt akarják a szicíliaiak, s mindenkit meggyűlölnek, aki fel akarja ébreszteni őket, még ha a legszebb ajándékot hozzák is nekik, és magunk közt legyen mondva, erős kétségeim vannak a tekintetben, hogy az új királyság túlságosan sok ajándékot tartogatna nekünk a batyujában. Minden szicíliai életmegnyilvánulás át van itatva álommal, még a leghevesebbek is; érzékiségünk valójában a feledés vágya, lövöldözéseink és késeléseink: halálvágy; a kéjes mozdulatlanság és a halálvágy: ez a mi lustaságunkat jelzi (…)”

 

 

/Füsi József fordítása/