6

 

Vasárnap volt, a pihenés, az erőgyűjtés, a beszélgetés, a heverés ideje. Ebéd után, kettő tájban átjött Árvaiékhoz Barczai sógor. Barczai sógorral, teljes nevén Barczai Jánossal, igen jóban volt idősebb János, szinte jobb viszonyban, mint a tulajdon édestestvérével, Gyulával, a szögszomszéddal. Együtt katonáskodtak a háborúban, együtt küzdöttek a dicsőséges felvidéki hadjáratban. Bár az később csapott fel Kossuth zászlaja alá, meg valamivel fiatalabb is volt. Sógornak meg azért hívta, mert szegről-végről rokonságban álltak vele. A felesége, ifjabb János anyja, meg Barczai sógor felesége unokatestvérek voltak. Az sem élt már, korán elhalt, és Barczai sógor nem házasodott újra, megmaradt özvegynek, a két fiára való tekintettel, akik közül az egyik már felnőtt, és a maga útját járta. Ez is közrejátszott abban, hogy nem bírt otthon ülni, ha ráért, nem elégítette ki a kisebbik, a kiskorú fia társasága. Az Árvai-szög közelében lakott, lejjebb, a főút mentén. Nem kellett messzire mennie, ha rájuk vágyott. Jött is sűrűn, és nemcsak egykori katonacimborája látta mindig szívesen, hanem ifjabb János is.

 

Különben szintén tehetős gazda volt, maga is szerző fajta. És ha nem is emelkedett tovább, lejjebb sem csúszott. Még így sem, asszony nélkül sem. Azonkívül segítőkész, tapasztalt, széles látókörű, bölcs ember, és jóindulatú, víg kedélyű, tréfakedvelő. Árvaiék gyakran kértek tőle tanácsot. Még a hízóikat is mindig vele szúratták meg, mert még jól tartotta magát. Ezermesterkedett is, vagy ő ezermesterkedett csak igazán. Neki is a fa volt a mindene, jól felszerelt műhelyében szinte csodákat művelt vele, de értett sok egyébhez is. Ifjabb János talán az asztalos tudományáért becsülte leginkább. Ha nem tudott valamit megcsinálni, ha nem értett vagy elrontott valamit, mindig hozzá fordult, őt kérdezte meg, mit s hogyan. Néha még szerszámot is kapott tőle kölcsön, bár azokat féltve őrizte, és nem szívesen adta ki a kezéből. Teréz is kedvelte, derűs történeteivel, vicces megjegyzéseivel őt is sokszor megnevettette. Csak a házaséletre vonatkozó pajzán kérdéseit, célzásait nem szerette, mert azoktól mindig zavarba jött és elpirult.

 

Mikor betoppant, be sem nyitott a konyhába, csak jó hangosan beköszönt az udvarról, és egyből hátrament, az istállóba. Ismerte a járást, élvezte a háziak bizalmát, beleértve a kutyáét is, aki meg sem ugatta. Idős János már várta. Vasárnap ide, vasárnap oda, éppen egy rúgófát javított, leszakadt róla a szalmafonat, azt pótolta. Ideiglenesen elhurkolta a fonat végét, félretette a rudat, és felfogta a gyalogszéket, amelyen addig ült. Volt egy félreeső zug a placc végében, egy beszélgetősarok, ahogy ők nevezték. Ott állt az ágy a másik gyalogszékkel meg egy kis asztallal. Oda indultak, hogy letelepedjenek. Idős János visszatette a széket, és ráhelyezte magát, de Barczai sógor félúton megtorpant, és azzal, hogy előbb megnézi a lovakat, visszafordult.

 

Először távolabbról vette őket szemügyre, aztán közelebbről, de kissé oldalvást. Még le is guggolt, és annak, amelyik először rúgós volt, még a hasa alá is benézett. Minden alkalommal ezt tette, ha az istállóban találta őket, és a szavak is mindig ugyanazok voltak, amelyekkel ezt a kis szertartást kísérte:

 

– Szépek vagytok, no.

 

Csak aztán ballagott oda az asztalhoz, foglalt mellette helyet, először a másik gyalogszéken, majd pedig, mert a támla nélküli ülőalkalmatosságot kényelmetlennek találta, a pokróccal letakart ágyon, ahol a falnak vethette a hátát.

 

– Hát, hogy mondja kend? – és kérdőn nézett idős Jánosra.

 

– Öregesen – felelte az hunyorogva, mint mindig, ha ezt kérdezték tőle.

 

– Öregember nem vén ember.

 

– Nem, de öreg.

 

– Semmi baja, jól bírja magát, dolgozgat a ház körül.

 

– Csinálgatok, amit tudok, hogy legyék valami hasznom. De már semmi nem olyan, mint azelőtt.

 

– Nem-e?

 

– Nem. Nincs már erő. Meg fáj minden csontom, de leginkább a derekam. Nehéz lehajolni, ha meg lehajoltam, felegyenesedni. Meg a kezem is hasogat. Az időjárás, azt mondják, de tudom én azt, hogy az öregség. Nem mindegy már, mit csinálok, meg hogyan csinálom.

 

– Hát, vigyázni kell. Én, úgy-e, valamivel fiatalabb volnék, mint kend, de már az én csontjaim is megérzik az időváltozást, különösen a lábam, amelyik meg lett lőve Hodrusbányánál, különösen ilyenkor, őszvel.

 

– Látja-e, pedig kend még gyerek hozzám képest. Meg kend nem bivakolt Görgeyvel a farkasordító hidegben, a nagy hóban akkor télen fent Liptóban meg Szepesben, mert kendet hátrahagyták Selmecbányán, a spitálban.

 

– De étvágya van.

 

– Hallja-e, nem esik már úgy az étel se. Meg nincs is már mivel rágni, már alig van fogam. Már csak ezt élvezem, ni – és elővette a pipáját, és körülményesen tömni kezdte a dohányzacskójából, pedig a fia megmondta neki, hogy az istállóban ne gyújtson rá, a tűzveszély miatt.

 

– Csak dohány legyék.

 

– Bizony, eljárt felettem az idő. A temetőben volna már az én helyem, az asszony mellett.

 

– Az még odébb van.

 

– Nehogy azt higgye kend. Nem sok kell ahhoz, ha szólítják az embert.

 

– Az már igaz.

 

– Tán jobb is volna, mint megvárni, míg magatehetetlen lesz az ember, meg terhére mindenkinek. Bár ki tudja, ott is mi van, a másvilágon. Már többször üzentem az asszonynak. Legutóbb is Vas nászommal, mikor eljött az ideje, mert ütött a végső órája. Meg is ígérte, hogy átadja, intett a szemével, mielőtt felvetette. De sosem üzen vissza. Tán nem is kapja meg. Tán elfelejtette a nász. Ugyan tényleg jobb-e ott, odaát, Krisztus Urunk alatt? Úgy van-e, ahogy a plébános úr mondja? Honnan tudja, mikor még nem is járt ott? Meg az is, hogy hogy férünk el ott olyan sokan? Lesz-e elég hely mindenkinek? Hisz annyian odamentek már. Annyi már ott a nép a sok országokból, az egész teremtett világból, hogy egymást tapossa. Csak itt is, a faluban is, az idén is mennyien meghaltak. Szoják Jani, Buczko Péter, Tatlanko Miska, Polyák Regina, Ancsa keresztkomám, Vahalcsik Gyuri, Borcsa nászasszonyom, az öreg Megaggya, a fiatal Megaggya, Petőék kislánya, hogy is hívták, no, a Klárika. Aztán az öreg Schein, a kocsmáros apja, meg a felesége, Rebeka nagysága. Bár azok biztos külön részbe kerülnek, mert azok zsidók, aztán megfeszítették Krisztus Urunkat.

 

Nem folytatta, a fia lépett be az istállóba.

 

– Adj Isten – szólt oda nekik, és körülnézett. Az egyik ló faránál megakadt a friss ürüléken a szeme. Szemrehányóan az apjára pillantott, aztán villát fogott, és szalmástul ledobta a hídlásról. Majd odament hozzájuk, de nem ült le.

 

– No, mire végzik? – kérdezte, de nem volt neheztelés a hangjában.

 

– Erre is, arra is – felelte az apja.

 

– Meg vagy-e elégedve a lovakkal, gyerek? – kérdezte Barczai sógor. Így szólította, neki ifjabb János még mindig csak gyerek volt.

 

– Meg. Beváltak. Meg magam is beletanultam már valamicskét a lovászatba. A pej se rúg már, mint először, Gyula bátyám útmutatása alapján leszoktattam róla. Csak a deresnek esett le nemrég a bal hátsó patájáról a patkója, és Recskről kellett hozni egyet, mert elveszett. Az öreg Csáki meg nem tudott csinálni, ez volt az első patkolás a kovácsműhelyben, pedig ott lett volna mintának a többi.

 

– Hát, ahogy elnéztelek a múltkor szántás közben Dolyinában, meg nap mint nap látom, hogy milyen gyorsan fordulsz, ha mégy velük valahova, a péterkei vásárról jövet is hogy lehagytál bennünket, magam is hajlok rá, lehet, hogy én is átállok a lóra. Lehet, hogy ez a jövő útja. Csak az a kérdés, hogy bírsz majd hegyben az ekével fogatni, mert a laposon viszi a ló is, de a parton, az olyan meredeken, mint Rabina vagy Csapás alja, ahol alig lehet megállni az oldalban, lehet, hogy megbuksz.

 

– Hogy bírok?! Hát úgy, ahogy az ökörvel. Lejtmenetben, szigorúan csak lejtmenetben. Irtásföld feltörésére, mélyszántásra meg ott az ökör.

 

– Akkor kíméled őket?

 

– Kell. Mindenre azért nem jók. No, beszélgessenek csak tovább, nekem dolgom van. Apa, kend meg oltsa el azt a pipát – tette hozzá minden átmenet nélkül megrovóan, és kisietett.