Szabó Magda: Az ajtó (részlet)

 

Lomtalanítás

Azt hiszem, ez volt az az időpont, amitől fogva Emerenc már valóban szeretett, fenntartás nélkül, majdnem komoran, mint aki tudomásul vette, a szeretet kötelezettség, tulajdonképpen veszedelmes és kockázatos szenvedély. Abban az évben anyák napján kora reggel egyszer csak felbukkant a hálószobánkban, a férjem nehezen riadt altatós álmából, én azonnal felébredtem, és csak bámultam, mikor a nyitott ablakban beözönlő friss fényben megláttam Emerencet, aki ismét ünneplőt viselt, s pórázon az ágyamhoz vezette Violát. A kutya fején ócska pörge kalap volt, fekete, a szalagja mellé frissen vágott rózsát tűzött, nyakörvét körbefonta virággal. Azontúl minden anyák napja hajnalán megjelent az állattal, s elkántálta az ünnepi köszöntőt Viola nevében:

 

Köszönöm a jóságot, hogy engem szeretnek,
táplálékom megadják, puha ágyat vetnek,
köszönöm az oktatást rektornak, szülőnek,
adjon Isten bőséges termést a mezőnek.

 

A vers, amit három elemije valamelyik iskolai ünnepélyén a tanítójának szavalhatott pár évvel a kilencszázötös orosz forradalom után s párral az első világháború kitörése előtt, évente felzengett Emerenc sosem fakuló hangján az ágyunk mellett, Viola mindig megpróbálta ledörzsölni isten tudja, honnan beszerzett kis kalapját, de persze nem engedték. Az öregasszony azt a rituális szöveget is hozzámondta minden esztendőben zárásképpen a rigmusához: „Mindent megköszönök, én, a fiúgyermek, asszonyomnak jár a rózsa a kalapom mellett.” Volt is rózsa a kalapjánál minden anyák napján, azóta se tudok fekete pörge kalapot látni anélkül, hogy ne őket kettejüket vetítse elém az emlék, Emerencet, ünneplőben, s kutyánkat, nyakán koszorú, füle ellapul a kalap karimája alatt. Hajnal van, illatos, a kékszakállú herceg várában felosztottak a napszakok. Emerencnek is van immár a térben örök ideje, övé minden hajnal a fénnyel, a kerti füvek párolgásával. A férjemet annyira idegesítette ez a szertartás, hogy anyák napjára virradó este többnyire le se feküdt, a karosszékben bóbiskolt köntösben, vagy bevette magát anyám szobájába, és magára csukta az ajtót, elviselhetetlennek érezte a hajnali látogatást ágyban, öltözetlenül. Azt hiszem, voltaképpen annak sem örült, hogy Emerenc annyira és olyan sajátságos eszközökkel szeretett engem.

Mert Emerenc nem akárhogy szeretett, hanem úgy, ahogy az általa soha kézbe nem vett Bibliában olvashatta volna, ha van ilyen könyve, vagy a három osztály elvégzése idején közelebb juttatják az apostolhoz. Emerenc nem ismerte, de élte Pál igéit, nem hiszem, hogy az életem boltívét tartó négy emberpilléren, a szüleimen, a férjemen és nevelt testvéremen, Agancsoson kívül lett volna még valaki, aki olyan feltétel és fenntartás nélkül tudott volna szeretni, mint ő. Érzése leginkább a Violáéra emlékeztetett, az járt-kelt olyan fájdalmas indulattal saját érzelmi világának útvesztői közt, épp csak Viola nem az enyém volt, hanem az övé. Bárhol dolgozott, egyszer csak lecsapta a munkát, mert eszébe jutott, esetleg szükségem lehet valamire, csak akkor nyugodott meg, ha látta, nem hiányzik semmim, akkor elfutott megint, esténként meg rendszeresen kikészített valami olyan ételt, amiről tudta, szívesen eszem, de jelentkezett mással is, hozott váratlan, meg sem érdemelt, nem is indokolt ajándéktárgyakat. Egyszer lomtalanítás volt a kerületben, sorra járta az utcákat, és felszedett minden érdekes vagy szokatlan rendeltetésű holmit, megmosta, rendbe hozta, és belopta az otthonunkba.

Még nem volt az országban nosztalgiahullám, mikor már biztos kézzel begyűjtötte, ami később értéknek minősült, egy reggel ott találtam a könyvesszobában egy sérült keretű, de utóbb értékesnek bizonyuló festményt, egy fél pár lakkcsizmát, egy gallyakon kapaszkodó kitömött sólymot, hercegi koronás vízforralót és egy valamikori színésznő festékesdobozát – annak vastag illatára ébredtünk aznap. Válságos napkezdet volt, Viola üvöltött, a gyűjtögető körutat nyilván megtette Emerenccel, végigszagolt mindent, aztán hazaérve becsukták anyám szobájába, ne zavarjon, míg előkészítik, megtisztogatják és elhelyezik a meglepetésnek szánt kollekciót, amibe egy kerti törpe is beletartozott egy kissé csorbult barna kutyaszoborral együtt. Voltaképpen a Viola nyugtalankodására szálltunk ki az ágyból aznap reggel, és a jelenetet az robbantotta ki, hogy nem én mentem ki elsőnek a hálószobából, hanem a férjem. Kinn az állat csaholt, aki be akart jönni, Emerenc a jól nevelt ajándékozó tapintatával csak lerakta a kincseket, nem volt látható. A férjem őrjöngött, mikor kilépett a hálóból, a saját szobájában a padlótól a mennyezetig futó polcokra rakott könyvek, épp az angol klasszikusok gyűjteménye előtt ott vigyorgott a szőnyegen a kerti törpe a csizma társaságában. Az Ulyssest Emerenc benyomta a polcon, elébe illesztette a koronás vízmelegítőt, amibe művirágot tett, a sólyom is fenn ült már a kandallón. Inaltam befelé, ahogy meghallottam ezúttal nem modulált szavait, én életemben ilyen hangerővel nem hallottam beszélni a férjemet, azt se tudtam, hogy ekkora esztelen indulatot hibernál nyugalmával. Nem elégedett meg azzal, hogy taglalja, mire kell az embernek a saját otthonában ébrednie, s filozófiai szélességben vitassa, egyáltalán minek él az ember, ha ilyesmi történhetik, hogy a szőnyegén ott istentelenkedik egy kerti törpe, mellette egy fél pár katonai lovassági csizma, rajta sasszárnnyá kiképzett sarkantyú, de ugrált is tárgytól tárgyig indulatában. Iszonyú reggel volt, azt se tudtam, mihez kapjak, hiába magyaráztam a férjemnek, az öregasszony úgy fejezi ki magát, ahogy a saját érdeklődése diktálja, mindez, amit lát, higgye el, a szeretet érzékeltetése, épp csak ilyen furcsán mutatja ki a legdifferenciáltabb érzéseket, és a saját optikájához igazítja a válogatást. Ne szökdeljen a tárgyak közt, ne kiabáljon, majd elintézek mindent, rémes hallgatni! A férjem elrohant hazulról, tulajdonképpen sajnáltam, sosem láttam ennyire feldúltnak és tanácstalannak, soha még. Utóbb elmondta, akkor már zavartan nevetve, Emerenc kinn az utcát seperte, s mikor odaköszönt neki, de ő elszáguldott előle, rámosolygott, mint egy rosszul nevelt kisfiúra, aki ebben az életkorban már tudhatná, hogy kell szépen köszönni, de nem teszi, hát ha nem teszi, így kell őt tudomásul venni, majd megjavul. Emerenc általában úgy tekintette kettőnk kapcsolatát, mint egy rejtelmet, amibe nem érti, miért bonyolódtam, de ha már így alakult, elfogadja, ahogy én elfogadtam, hogy ő meg nem nyit ajtót. Ha ilyen a gazda, mit csináljunk, egy férfi sem épeszű.

Az ajándékok közül egyébként csak egyet szánt neki, amit észre se vettem eleinte, egy a kirakott lomok közül kiemelt bőrkötéses, igazán szép Torquato Tassót, azt gyorsan elrejtettem a többi könyv mögé, csak azt nem tudtam eleinte, mit kezdjek a többi ajándékkal, például a kerti törpével, akinek kopott zöld köténye volt, és lámpája, még a bojt is helyén volt a sipkája hegyén. Én a konyhánkat elég sajátságosan rendeztem be, még a dédanyámtól örökölt holmival, volt ott igazán minden, lisztesláda, csigacsináló, hurkatöltő, akasztós mérleg, régi súlyok, egy még Peugeaut akkoriban csak konyhafelszerelést gyártó vállalatából immár ipari műemléknek számító kávédaráló, elfért a mosogató alatti üres térben a törpe, a herceg vízforralóját is kihoztam, jó lesz a csepp vödör a súrolópornak, a színésznő sminkesdobozába meg átpakoltam a saját kellékeimet.

Maradt mint megoldandó probléma a festmény, a lovassági csizma meg a sólyom. A sólyom tekintetében megbíztam Violában, mikor kiengedtem anyám szobájából, ki is derült, hogy nemhiába, pár perc múlva csak roncsai maradtak, a kutya szétmarcangolta, reméltem, nem tesz kárt benne a preparálószer, de a madár olyan öregnek látszott, hogy aligha védte már a méreg, a tolla fele kihullott, belekóstolt valami rágcsáló is, a fatalpazat azonnal levált. A festményt kivertem a keretéből, ott bámult a lécvázon egy feldúlt fiatal nő, aki egy fekete tarajú óceán mentén nem jó szándékkal figyelte a habokat, mögötte villa, a meredeken alázuhanó ciprusfasor. A konyhaajtó belső felén a rücskös üvegablak keretére szegeztem a festmény lécét, a csizmát az előszobafal elé állítottam. Nem volt esernyőtartónk, gondoltam, annak megfelel, Emerenc gyönyörűen kipucolta. Az őrült nő a konyhaajtón, a műemlék kávédaráló, a millió egyéb tárgy, a kiöntő elé állított kerti törpe a bödön mellett, amelyen óriási betűkkel az állt: Ki az urát szereti, disznózsírral főz neki, és valamikor a nagynéném konyháját ékesítette, olyan összhatást eredményezett, hogy aki hozzánk belépett, csak kétféleképpen reagálhatott, vagy megbénítja az elképedés, vagy a nevetéstől kap rohamot, mert hiszen a falak se voltak a konyhánkban akármilyenek, ott tapéta helyett viaszosvászon pótolta a festést, rajta mókusok, ludak és több kakas. Hozzánk zömmel művészek jártak, akik szemében a helyiség szelíd tébolya ismerős világ volt, fantáziátlan civil rokonságomat rég leírtam, legfeljebb Emerenc ellenkezésétől tarthattam volna, akinél az lett volna logikus, ha nem tűri, hogy bolondokházává alakítsam a konyhát meg az előszobát, de kezdettől örömét találta abban, hogy ilyen sajátságos magánszínház díszletei között mozoghat. A furcsa tárgyakhoz E. T. A. Hoffmann-i, hauffi érzéke volt, Emerenc minden szokatlant szeretett, élete nagy eseményei közé tartozott, mikor elkérte és megkapta anyám hagyatékából a hajdani próbababát, úgy vitte át magához, akkora diadallal, mint egy ereklyét, a megfejtés minden reménye nélkül törtem a fejemet, ha sosem nyílik ki az a titokzatos ajtó, minek gyűjt otthonába képtelen rendeltetésű dolgokat, amellett szédült voltam a megtiszteltetéstől, hogy egyáltalán igényt tart valamire, mondtam már, hogy Emerenc nem fogadott el semmit. Később, megint csak sokkal később, életem egyik legirreálisabb pillanatában, amikor ott ténferegtem Emerenc elpusztult élete romjai között, az anyám gyönyörű testének formájára készült, arc nélküli próbababa már a kertben állt a gyepen, s mielőtt lelocsolták volna benzinnel és ellángol, még megleltem rajta Emerenc ikonosztázát: a szövetbe szúrva, a baba mellkasára rögzítve ott voltunk valamennyien, a Grossmann család, a férjem, Viola, az alezredes, az unokaöcs, a pék, az ügyvéd fia, ő maga is, az ifjú Emerenc, világító szőkén, bóbitával, szobalányruhában, karján egy pár hónapos gyerekkel. (...)

 

Forrás: https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/SZABO/szabo00002_kv.html