Nádast olvasva mindig az jut eszembe, hogy valaki tud írni, valaki meg nem. Szóval olyan istenáldotta módon ömlenek belőle a mondatok, olyan természetesen harmonikus zeneiséggel, olyan könnyed mesterségbeli fölénnyel sorba állítva, mintha soha nem is gyakorolta volna, mintha vele született volna a mondatteremtés géniusza. Ez az elbeszélés 16 ilyen kis fejezetből áll, de hogy van megírva mindegyik! Hogy van megírva már ez az első is! Mintha ott lennék a kertben, és érezném a bőrömön azt a fojtott, párás levegőt. És milyen szenvtelen ez a hang, miközben tocsog a vérben és a tragédiában. Döbbenetesen szép.
 
Lehet, hogy egy kép erről: fa és szabadtéri
 
NÁDAS PÉTER: A Biblia [részlet]
 
1
 
A rozsdamarta, tövükből meglazult rózsák, a függők és cifra akantuszlevelek hosszan csörömpöltek, ha kinyitották vagy becsukták a nehezen nyíló és nehezen záródó monumentális vaskaput. A kusza, olajozatlan hangok áthatoltak a csendes kerten, s ernyedten verődtek vissza a stukkóval borított, földszintes villa faláról.
 
A villa kényelmesen, hivalkodó méreteire büszkén terpeszkedett a kert fölé, de tervezőiben volt annyi mértékletesség, hogy gőgjüket ne az utcának mutogassák. Mesteri módon rejtették magas törzsű fenyők, díszcserjék és sziklakertek közé az utcai frontot.
 
Az előreugró terasz és a bonyolult rácsai közé szorított télikert viszont nyíltan tekintett a város ködben párolgó körvonalaira.
 
A tőlünk idegen életformára méretezett hat szoba avittnak tűnt városi lakásunk után, és álmélkodásra késztetett a márványborítású előszoba és a kékcsempés, teremnek beillő fürdőszoba. Bútoraink elvesztek az óriási falak között, fűteni nem lehetett a hat szobát, így a csodálkozással vegyes örömből lassanként csak bosszúság maradt.
 
Nagy volt a kert.
 
Naphosszat bolyongtam céltalanul. Cigarettáztam titokban, vagy kicipeltem a nyugágyat, és olvastam.
 
Unatkoztam és ténferegtem, de napjaimat beosztottam. Hazajövet az iskolából megebédeltem, a kertben sétáltam, egy pálcával csapkodva lábam szárát, peckesen széttekintve a virágágyások fölött, a mögöttem lépdelő rövid szőrű foxival.
 
Többször körüljártuk a kertet, aztán a séta befejeztével átöltöztem. Ócska tréningruhába bújtam, és rohantam kifelé megint. Meta hátsó lábain ült az ajtó előtt, és boldogan csapdosott a farkával. Következett a „bikaviadal”.
 
Vörös rongyot lobogtattam, és futni kezdtem. Meta utánam ugrott, elkapta, húzta, elengedte, forgattam a feje fölött, megkergülve forgott utána, vinnyogott, morgott – elkapta, rángattam, belekapaszkodott a fogaival, nem engedtem, kitéptem, rohanni kezdtem, a kutya utánam, leterített, végighemperegtünk a gyepen, elkapta a csuklóm, rám ugrott, elvágtatott a ronggyal… és így ment ez napról napra, mígnem a nevetéstől és a rohanástól fájni kezdett az oldalam.
 
Meta néha megfeledkezett a szabályokról, ilyenkor komolyra vette, vicsorgott, morgott, csattogtatta a fogait, úgyhogy rózsaszínű, ijesztő ínye és foltos szájpadlása is rám mordult fenyegetőn.
De a félelem engem is, és még jobban felborzolt. Én sem engedtem. Egy ilyen alkalommal támadt rám.
 
A szövet beleakadt a fogaiba, én megfogtam és fölemeltem. Vonított a fájdalomtól, megfeszítette a testét, és kitépte magát. Szájában ott fityegett egy darab vörös posztó.
 
A lábamhoz kapott. Pillanatokig nem tértem magamhoz. Az ijedelemtől, mert fájdalmat nem érezhettem, hiszen karcolás maradt csak utána. Egy kapa hevert mellettem a fűben. Lassan, tiszta aggyal nyúltam érte. Meta nyüszítő szemekkel lapult a földhöz. Ütni kezdtem. Testéből csorgott a vér. Az első ütéseknél még fölvonított, aztán szeme becsukódott, és csendben tűrte, hogy bőre, húsa felszakadjon az éles kapa alatt.
 
Az undor hagyatta velem abba. Ha nem undorodom, nem tudom, mennyire telt volna belőlem bosszúból és erőből. Otthagytam.
Napokig nem találtuk. Apám akadt rá szombat délután a szénakazal aljában. Előhúzta, és bevitte az előszobába.
 
Félelemtől csillogott a kutya szeme, teste lázasan égett, sebeibe széna ragadt, szőrén alvadt vér száradt. Nehezen szedte a levegőt, nyelvét állandóan lógatta, és pofáját nyaldosta vele.
 
Anyám lemosta, bekötötte, inni adott neki, aztán azon tanakodtak, hogy ki verhette meg ilyen csúnyán, biztosan csirkét lopott… Én nem szóltam.
 
Másnap reggel a fürdőszobába menet majdnem Meta megmerevedett testébe botlottam. Az ajtóig vánszorgott, talán a szabadban akart meghalni… Tragikus arccal állítottam be anyámék szobájába. Még feküdtek. Vasárnap reggel volt.
 
– Meghalt – mondtam, és sírni kezdtem. Anyámhoz bújtam, de simogató keze alól kirántottam a fejem. Nem éreztem szükségét a vigasztalásnak.

_________________________
Szófa -- hordozd tenyereden az irodalmat!
Ne csak nézz, támogass! elindult adománygyűjtő kampányunk: http://tokeportal.hu/szofa