Olvassunk el egy részletet Péntek Orsolya készülő Pécs-regényéből! Hogyan is érkeznek meg a barbárok (a magyarok) Sophianae-ba? A teljes fejezetet a július-augusztusi Kalligramban olvashatod! [Wágner Eszter]

 

Péntek Orsolya

1. 4. Ősz

 

A rossz ómenek Sopianae-ban ugyanúgy megjelentek, mint Savariában és Aquincumban; Savariában megdöglött egy áldozni vitt kos, Aquincumban szűz lányok tűntek el sorban, nyom nélkül, Sopianae-ban madarak hullottak az égből és hamuvá lett Lucius horreuma, a megpörkölődött gabonaszemek keserves szaga megülte a várost, de Luciusnak, akinek vagyonát nem csorbította sokkal a káreset, az arcizma sem rendült.

– Legyen áldozat a pogányok istenének, hogy ha a városunkat le is rombolják, minket szabad polgárként hagyjanak távozni Itáliába – mondta, és Sopianae lakói, mármint, aki még nem csomagolt össze, és indult neki, meg-megálltak az üszkös romok előtt.

A városi gabonatároló tele volt, de aligha ők sütik fel kenyérnek, ami abban van. Talán a barbárok, bár beszélik, azok csak húst esznek, azt is nyersen, a nyereg alatt zúzatják össze pépesre, a gyerekeik arcát meg bevagdossák, farkaspofák, medvepofák, sakálpofák, hegyes fogú, bűzös állatok mind, lények az állat és az ember közt, a szatíroknál is rosszabbak, még Pán is undorodik tőlük, még Bacchus őrjöngő női is iszonyodnak a láttukon, még a farkasok és medvék is undorodnak a pofájuktól, és a római lovak, ha megérzik a szagukat, be￾hajtják a nyakukat és a farkukat égnek vágják.

Aztán megérkeztek.

Átcsaptak újra a folyón, egy szakaszon elsöpörtek mindent, szétdobálták a limes védőit, mint ahogy a játékokat a gyermekek.

Olyan sokáig várták őket, hogy amikor ideértek, semmivel sem volt valószínűtlenebb, sem valószínűbb a jelenlétük, mint a birtokőrző Silvanusé, akit sokan láttak fent, a szőlők közt, Lucius Fulvius Flagidus öreg nagybátyja, a városi tanács legöregebbje, Sylvester Lucius Maximus, aki a Száműzött után következett a sorban, ha a Bikaölőhöz vonultak, és abból megmondta, milyen lesz a termés, hogy összemorzsolt egy marék rögöt az év első napján a markában, azt állította, hogy minden ősszel, amikor először csípi meg a dér a mezőt, a Custos végigjárja a birtoka határát, széles háta meg-megvillan a fák között, kezében egy köteg ültetni való cseresznyefa-csemetét látni, ezért az öreg Sylvester évek óta minden őszszel ültet cseresznyét, amelyek lassan körbeveszik a birtokot. Nyáron a forrásnál találkozott vele, amely a Száműzött és az ő birtoka közt tör elő egy sziklából, és amelynek oltárához mindketten járnak.

Porcius fűnek-fának mesélte, hogy Pán magával vitte, alkonyatkor ért a város elé, Savariából indult, ahol üzleti ügyeit intézte – így mondta, pedig mindenki tudta, hogy kölcsönért ment nagybátyjához, aki kidobta –, és a fák között megjelent neki az isten, szólította is, ám Porcius emlékezete elillant, mint az isten a fák közt. Hajnal volt, amikor feltápászkodott, megtapogatta a tagjait, de sem a ruhája, sem a pénze nem hiányzott. Kótyagosnak érezte magát, mintha lakomán lett volna előző nap, pedig megesküdött rá, hogy nem ivott.

Ulpia Rucáról, aki még mindig kívánatos volt, és beszélték, hogy Rufust kikosarazta, bezzeg Luciust a teliholdas éjjeleken látták hozzá tartani, az járta, hogy újabban Venus rendelte szolgálatára; ám Ulpia Ruca nyilvánosan továbbra is a Krisztus istennek áldozott, a keresztet magára rajzolta az ujjával, és többen látták a keresztények imahelyére be- és onnan kitérni, hosszasan beszélt azokkal a férfiakkal is, akik magukat Rómából jöttnek mondták, és freskókat festettek az új szentélyük falára egy férfiról és egy nőről, akit ők Ádámnak és Évának mondanak, egy hajósról, aki a madár röptéből jósol a képen és egy másik istenről, aki talán Pán zsidó nevét viselheti, ámbár nem hasonlít rá, de erdőben, nagy levelű cserje alatt pihen és igen csúnya.

– Ki-ki a magához való istent köszöntheti Sopianae előtt – válaszolta Lucius a disznószemű férfinak végre, aki negyedszer mesélte el a történetet a fürdőben, hogy miként hurcolta magával Pán. Szó, mi szó, a bakszag, amely körüllengte, kedves és ismerős lehetett az erdei istennek.

De a barbárokat nem állította meg sem Pán, sem Vénusz. Ők talán nem találkoztak a római istenekkel, vakok voltak rájuk, mint aki a napba néz, de nem látja. Végigrabolták a határ mentén, amit tudtak. Fényes délben jöttek, mint a vihar, végigvágtattak a vicusokon, ha asszonyt értek, megpróbálták felkapni magukhoz a nyeregbe, a férfiak sorra estek össze a torkukba lőtt nyilaktól, a gyermekeken egyszerűen keresztül gázoltak, mint a porban araszoló férgeken.

A barbárok kétségtelenül egyformák voltak barbárságukban, de egymástól mégis különböztek.

Ezek, az utóbbiak pedig az összes többitől különböztek.

 

Folytatás az Olvasóteremben.