REJTŐ JENŐ: A HÁROM TESTŐR AFRIKÁBAN (RÉSZLET)

 

Hatodik fejezet
1.

 

Közrefogtak az őrök, és mi követtük őket. A bágyasztó, nedves forróságban minden lélegzetvételtől nyilallt és szúrt a tüdő...
Micsoda éghajlat!
Mintha abroncsot kovácsoltak volna a homlokunk köré, és ez a szorítás összelapítaná a koponyát, úgy sajgott a fejem.
- Hová visznek? - kérdezte Senki Alfonz, mert nem az építkezés felé mentünk.
- A pályaudvari kirendeltséghez.
- Mi?... Az is van...?
Csupa új dolog, kérem.
- Majd meglátják! Aki a „Teknőbe” megy dolgozni, annak beírják ott a nevét. Mert a Teknőben van az álomkór, a malária meg a tífusz fő fészke... Aki odakerül, azt megjegyzik, hogy ne helyezzék később máshová véletlenül.
Szép kilátások!
Most elhaladtunk az egyik, töltésnek szánt, úgynevezett teracement alatt. Jól látszott a munkatelep. Mocskos, büdös deszkabarakkok. Fojtó por szállongott a katlanszerűen kivájt sziklaoldalból. Kevés poshadt víz, korbács, jajgatás, sebek, rothadó hal szaga a konyhaszerelvény körül, teljesen leromlott, bőr és csont négerek, és lent a Kongó partján krokodilok sütkéreztek undok nyüzsgéssel.
Már hosszú sávon kész volt a töltés. Egy keskeny résen kis vasúti híd szeli át a Kongót, és feljebb síneket raknak egy elég nagy épületnél. Az a pályaudvar. Futólépések zaja hallatszik mögöttünk.
A Török Szultán jött sietve a félszeművel, és vigyorogva elénk állt.
- Megállni! - Nagy kampós orra még csúfabb volt, mint egyébként. - Kikutatunk benneteket, barátocskáim.
A félszeművel együtt a zsebeinket nézik. De ott nincs semmi terhelő. Ez, úgy látszik, dühösíti a Törököt. Hopkins oldalán ott függött a messzelátó bőrtokja. Kinyitotta, és elvette a köpcös szivarját.
- Itt nincs szivarozás! Itt el kell pusztulni, te kutya, te pofon ütöttél.
- Hallgasson, Boulanger - mondta a hosszú félszemű. Úgy látszik, nagyobb úr volt, mint a Török. Az őrhöz fordult. - Két ember rájuk vigyáz állandóan, az első gyanús mozdulatra lőni.
- Igenis, főmérnök őr.
A vigyorgó Törökkel együtt elment. Bennünket őreink a pályaház épületébe vezettek. Már messziről rekedt, hülye nótázás hallatszott. Itt újabb csodálatos meglepetés várt ránk. Érthetetlenül tökéletes pályaudvar, amilyen talán még Oranban sincs. Szép, hatalmas épület. És sok zománcozott pályaudvari tábla:

 

VASÚTI ÉTTEREM

mellette:

ÁLLOMÁSFŐNÖK

Azután minden falrészen külön:

IGORI IGORI IGORI


Minek ebben az átkozott fészekben egy nem létező vasúthoz ilyen állomás? Megint valami őrület. Rövidesen megkapjuk erre a kérdésre a választ. Egy pillanatig úgy éreztem, hogy elvesztettem az eszemet. Két társam is döbbenten állt.
Egy megafon tölcséréből hang hallatszott:
„Vigyázat... Vigyázat... Az algíri expressz négy óra negyvenkor beáll... Negyedik vágányon. Vonat indul: öt óra húszkor... Igori-Sidi-bel-Abbés-Stockholm-Tokió... Első vágány... Halló! Halló! Figyelem... Hét óra ötkor csatlakozás a rizspálinkához egy üveg ginewer...”
Összenéztünk.
- Ilyent még nem értem meg - hüledezett Tuskó.
- Én sem, bevallom. Sehol egy sín. És mik ezek a menetrendszerű alkoholjáratok?...
Visszajön az őr.
- Gyerünk! Egy-kettő.
Elindulunk. Egy ajtóhoz megyünk, amelyen az áll kiírva:


PÁLYAUDVARI KIRENDELTSÉG!
IGORI!


- Mondja, ki énekel itt? - kérdezem az egyik katonát.
- Az állomásfőnök.
- És miféle vonat indul...?
- Expressz a pokolba! Ne kérdezzen annyit!
A pályaudvari kirendeltség holtrészeg volt. Az a vékony kis káplár ült itt egy íróasztalnál, akivel a kantinban beszéltünk. Ő volt az állomásparancsnok. Négy-öt tántorgó, hőségtől verejtékező katona ődöngött itt ingujjban.
- Na, ti mákvirágok?! - sipította a kis káplár. - Most megjárjátok... Hé! - és ahogy becsukta a száját, máris dúdolt.
- A Teknőbe kerülnek - mondja az őr.
A káplár dúdol, és hüvelykujjával hasunkat bökdöste sorba.
- Itt csupa hülye van... - súgta csodálkozva Hopkins.
Azután halkan zümmög, és beírja egy könyvbe a nevünket. Az őrök elvezetnek mindhármunkat.
...Mintha égne a föld, fullasztó gőzpárák emelkednek egyre a pörkölő napsugarak nyomán a talajból. Zsíros íz, fülledt alkonyat telepszik a gutaütött, barátságtalanul sivár tájra...
Az állomásfőnök most kiesik az ajtón, és négykézláb mászva igyekszik felállni, de hiába, újra meg újra leesik... Ilyen részeg embert még nem láttam. És aranygombos piros sapkában van, kék egyenruhában, de inge nincs... Apró, komikus alak, ráncos kis arca mint egy citrom. A kerítésbe kapaszkodva, nagy nehezen feláll, és vigyorog...
- Öt óra... tízkor... nem jött a whisky... késése van... - holtrészegen nézi az óráját. - Nyolc perc... késés...
- Majd megérkezik, állomásfőnök úr - mondja az őr.
- Maguk... Maguk... izé... tolassanak innen... Mert öt óra húszkor... befut az első idegroham...
- És kedvesen ránk vigyorog a póznát ölelgetve. - Olyankor lövöldözök... Nevem... Vaszilics Fedor... és valami Emánuel is... Várnában...
Továbbmegyünk. Mint valami őrült káprázat, olyan mindez ebben az alkonyatban, amikor a nap duzzadtan süllyed az égen, és égető sugarai, mint hosszú vékony korbácsok verik az átkozott Kongó-vidéket.
- Mindennek a Török az oka - mondja Hopkins fogcsikorgatva.
Ez igaz.
De Senki elgondolkozva ráncolja a szemöldökét.
- Tudja az ördög...
- Hát nem ő árult el?
Senki Alfonz nem felel. Dörmög. Váratlanul lövések hangzanak...
Mi az?
- Öt óra - magarázza az őr. - A pályaudvarra beállt a dühöngés.
Hallottak már ilyet?!

 

Forrás: http://mek.oszk.hu/01200/01268/01268.pdf