Simon Márton elképesztően friss hang a kortárs irodalomban. Citromelégia című verse mellberúgóan aktuális, érzékletesen adja adja vissza a karantén generálta önreflexió szorongató hangulatát. A vers azonban nem a vírusról szól, hanem a generációról, aki átélte. A költő további versei az Alföld júliusi számában olvashatók. [Wágner Eszter]

 

Simon Márton

Citromelégia

 

A bezártságot ünneplendő későn kelsz,

ennyivel kevesebb a tehetetlenség.

Megeteted az arcot, ami a fuldoklás

akváriumában lakik. Adsz neki kávét.

Alufólia gyűrődései csillámlanak.

Minden kezdet.

 

Az átváltozás valódi fájdalma,

hogy ugyanaz maradsz.

A szégyen kategóriái, katedrái, katedrálisai.

Az utcára kilépni: ahogyan az iszonyú.

Aztán ahogy az iszonyú is érdektelen lesz,

a változás, ahogyan változik.

 

Egy zsánerjelenet hátterében

valaki a magasba emelve tart egy követ.

Te mélyen együttérzel vele.

Mármint a kővel. Mert szédülsz.

Nagyon nehéz lenne megmondani,

mit vesznek el tőled éppen,

csak ez a biztos.

 

Abból a generációból vagy, akiket még

viszontszeretett a beton.

Volt szépsége legalul lenni.

Letört metszőfoggal állni egy háló

nélküli kézikapu rozsdájába kapaszkodva,

és a vért törölgetve kiabálni,

hogy igenis bent volt a gól.

Nagy idők, nagy semmik.

 

Mert befelé mindig ment, kifelé soha.

Javadra legyen mondva,

amikor az eső mindenkit hazaküldött,

te akkor is kint maradtál a buszmegállóban.

Mekkora játék olyat várni,

aki nem jön. Remélni szabálytalanság.

A világ az, ami csöndben ott marad,

és te a világ akartál lenni,

ha már itt maradtál. Ha már egyre több napra

daraboltak. Ennyi egy rossz bűvésztrükk:

üres nézőtér előtt fekszel,

kettéfűrészelnek, de ehhez már

végképp nem tudsz mit szólni, a csillagászatra

gondolsz sóhajtva, és az ablakpárkányon hagyott

citrom sehová nem gurul.

 

További versek Simon Mártontól az Olvasóteremben!