Júniusi lapajánlómban ezt a verset hetedik helyen válogattam be a hónap legmegragadóbb szövegei közé. A "Nem nagyon van olyan, hogy boldogság" ezzel a körülményeskedő "nem nagyon"-nal talán nem csak engem ránt bele egy olyan diskurzusba, amelyről elhiszem, hogy komoly tétre megy. Az önmegszólító fordulatok a hétköznapok világába vezetnek aztán, de a sorok mindvégig rendkívüli intenzitással áradnak, és a hétköznapi nyelvet valamiféle ősi, mitikus, kissé talán Füst Milán költészetére emlékeztető felhang is átszínezi. A teljes szöveg Olvasóterem rovatunkban a Kalligram folyóiratban érhető el leghűségesebb olvasóink számára. [Bodrogi Csongor]

 

Nem nagyon van olyan, hogy boldogság,
oké, ne is, csak valami távoli, messze ettől itt. Nem lenni
a világban. Oszd be jól a napod.
Kezdd a munkát reggeli előtt az ágyban.
Nézz ki az ablakon néha.
Dolgozz, amíg nem sírsz anyád után, sétálni
felkelhetsz esetleg. Így gyorsan elmegy
az élet. Vagy imádkozz, kérd Máriát,
éjjel csikorgasd a fogad, lepattogzott a zománc,
a széle letört. Délután
öklödet a mutató- és középsőujj között harapd véresre, a széket
vágd a padlóhoz, az ikeás dohányzóasztalt verd szét
a saját fejeden. A fürdőszobaajtót
tépd ki tövestől, majd próbáld,
inkább fáradságtól, mint bűntudattól elnehezülve, szerencsétlenül
visszaszerelni. Ne sírj,
sírni nem tudsz húsz éve. Újra
imádkozz, nyugodj meg, igyál vizet,
vegyél mély levegőt, minden rendben, semmi
nem lesz rendben, mindegy, most jó, élvezd ki, amíg tart,
nézz ki az ablakon.
A szomszéd fa lombja ugrál a lámpafényben.

 

Akadályok földje lettem magamnak is,
és bőséges veríték kemény talaja.

 

[...]