A Kalligram májusi számából Forgács Péter kisprózáját ajánljuk. Nehéz eldönteni, hogy a szöveg valóban csak a sakkról szól-e. Számomra sokkal inkább metafora ez a „lépésképtelenség”. A túlagyalás, a maximalizmus paralizáló hatásának leírása, amely végül is képtelenné tesz rá, hogy bármit ─  tökéletesen vagy tökéletlenül ─  véghez vigyünk. [Wágner Eszter]

 

 

Forgács Péter

A tökéletes játszma

 

Nem is tudom, miért kerültem ide. Azt mondják, a sakk miatt. Ami igaz, az igaz, tényleg szeretem a sakkot. Ötéves lehettem, amikor apámtól ellestem a lépéseket. Aztán karácsonyra megkaptam az első sakk-készletem. Fából faragott figurák, intarzia berakásos tábla, nem túl nagy, de hiszen minek is egy gyereknek nagyobb. Fel kellett térdelnem a székre, hogy elérjem az összes bábut, a seregemet, hiszen én voltam a hadvezér. Tisztán hallottam az ágyúdörgést, a harci kiáltásokat, az orromat szúrta a puskapor szaga. És láttam a menekülő király szemében megbúvó reményvesztettséget, míg el nem ült a csatazaj. Hiába nyertem, mégis ott motoszkált a fejemben, hogy lehetett volna jobb is. Halálosan bosszantott, ha rájöttem, hogy elszámoltam magam, és kihagytam egy elegáns tisztáldozatot vagy egy nyerő kombinációt.

Nyolcéves koromra vált a sakk szenvedélyemmé. Naphosszat ültem a tábla mellett, nem nagyon érdekelt más. Sőt, egyáltalán nem! A szüleim eleinte furcsállották az egészet, de aztán beletörődtek, nem tehettek mást. Emlékszem, anyám még sírt is miattam, nagyon megijedt, amikor a pszichológus közölte: hölgyem, az ön fia csodagyerek. Vagy csodabogár? Erre már nem emlékszem. Ő olyan gyereket akart, mint a többi anya: normálisat. De én egyfolytában csak sakkoztam, nem tudott eltántorítani a táblától. Bele kellett nyugodnia, hogy neki ilyen gyerek jutott.

Tíz-tizenegy évesen már felnőtt versenyeken indultam, rengeteget utaztam, játszottam, utaztam, és megint játszottam. És rendszerint nyertem. Nagymesterek tanítottak, volt, hogy napi nyolc órát edzettem, főleg rangosabb versenyek előtt. Az érettségimet is egy ilyen verseny miatt halasztottam el, aztán úgy alakult, hogy máig sincs meg. Jól kerestem a sakkal, még a szüleim támogatására is futotta.

Aztán úgy huszonöt éves korom táján nyomasztani kezdett minden apró hiba. Általában az ellenfeleim hibáztak, ők léptek olyat, ami meghiúsította a tökélyt. Persze, ezzel megkönnyítették a győzelmemet, de én nem erre vágytam. Már Lasker megmondta: az nyeri a partit, aki az utolsó előtti hibát véti. Engem viszont a makulátlan, tiszta játék izgatott. A tökéletes játszma.

Amikor egyértelművé vált, hogy a legkomolyabb hibaforrást maga az ellenfél, vagyis a másik ember jelenti, úgy döntöttem, abbahagyom a versenyzést. Attól kezdve kizárólag egyedül sakkoztam. Szinte soha nem hagytam el a kuckómat. Egyre tartalmasabb partikat játszottam – önmagam ellen. Mintha a tudatom kettévált volna, először a világos, majd a sötét király bőrébe bújtam, és kerestem a legjobb lépést. Eleinte általában győzelemmel végződtek a játszmáim, ami ugye, arra utalt, hogy az egyik fél hibázott. Vagyis én. Tudtam, hogy a tökéletes játszma csakis döntetlenül érhet véget.

Aztán egy nap összepakoltam a sakk-készletet, és betoltam az ágy alá. Rájöttem, hogy a tábla és a figurák csak akadályoznak a játékban, hiszen úgyis fejben dől el minden! Elkezdtem hát emlékezetből sakkozni.

Észrevettem, hogy a játszmáim egyre rövidebbek. Alig tízegynéhány lépés megtétele után általában beláttam, hogy nincs értelme tovább húzni, ez bizony döntetlen. Amikor elkezdtem kutatni a játszmarövidülések okát, felfedeztem a tökéletesség újabb kerékkötőjét: a lépést! Minden lépés eleve magában rejti a hiba lehetőségét. Tehát a legtökéletesebb lépés a meg nem tett lépés! Így aztán, talán egy hónapja, több mint húsz évnyi kutatás után megfejtettem a titkot: a tökéletes játszma már az első lépés megtétele előtt véget ér! Vagyis el sem kezdődik.

Ez a felismerés lassan áthatotta a sakkon kívüli életemet is. Mielőtt elkezdenék egy mozdulatot, máris agyamba villan, ha megteszem, hibázhatok. Ezért inkább nem csinálok semmit. Óriási szerencse, hogy behoztak ide. Itt senki és semmi nem késztet arra, hogy bármit is tegyek. Nem is akarok. Ez így tökéletes.