Miként az eddigi hónapokban, ezúttal is tíz szöveget emelek ki a frissen megjelenő lapszámokból. Az ajánlat nem is lehet más, mint szubjektív, a saját érdeklődésemet és vonzalmaimat tükröző. Sok erős és jó szöveg kimaradt, de ez a dolog természetéből fakad. Ahogyan a folyóiratok, úgy a műfajok között is próbáltam egyensúlyt tartani, így a válogatásomba ezúttal is került vers, novella, regényrészlet, esszé és tanulmány.

 

A TIZEDIK: Szalay Zoltán: Sivatagi só (novella) [Alföld]

 

A novella a rendszerváltás körüli (azt közvetlenül megelőző) időkbe kalauzol vissza minket. Egy kis faluban már érezni a változások szelét, és mindenki másképpen viszonyul a jövő ígéretéhez. A legjellegzetesebb szereplő egy bizonyos Ernő bácsi, egy bicikliszerelő, aki rendületlen optimizmussal hisz a lassan, de most már biztosan elérkező boldogságban. A falu tizenéves kamasz fiúit eközben egy bizonyos „egérke”, azaz egy épp faluba költöző kislány foglalkoztatja, valamint egy különös eset: Soós Izáék tojásait pusztítja valami. A balladai homállyal elbeszélt történet nagyszerűen megérzékelteti egy korszakváltás sajátos belső ellentmondásait.

 

A KILENCEDIK: Balázs Imre József: Éjszakák a zenben (versciklus) [Látó]

 

Sokféle funkciója lehet a költészetnek, de ezek közül alighanem az egyik legfontosabb, hogy az embert elemelje a hétköznapok zajgásától, és különös, meditatív állapotba ringassa. Ha ezzel a mércével mérjük a júniusi lapszámok verseit, Balázs Imre József rövid kis műveinél aligha találunk igazibb költészetet. Mi e pár soros szövegek varázsa? Úgy hiszem, a ritmus; ami vers- gondolatritmust és szómuzsikát egyaránt jelent. Idézzük is ide a (KIAPADÁS) című csodálatos kis opust:

 

tavasszal az erdő mélyebb részein a vizet néztük kerestük lakóit
hogyha megmozdultak fölkavartuk a vizet
tavasszal a víz alól néztük az eget néha eltakarta valami néha föl-
kavarodott a víz és menekültünk
nyáron járva az erdőt eltűnt vizek helyén árnyékosabb maradt
még kicsit a föld az avar beszédesebb

 

 

A NYOLCADIK: Bíró Mónika-Anita tanulmánya az erdélyi kritikáról [Székelyföld]

 

A fiatal szerző egy ősrégi diskurzusba kapcsolódik be, amikor különösebb minősítések nélkül, szimplán leíró módon bocsát közre néhány érdekesebb statisztikát az utóbbi évek erdélyi irodalmi folyóiratokban megjelent kritikáiról. Egy pontosítást máris tenni kell: a szerző nemcsak négy irodalmi folyóirat (Helikon, Korunk, Látó, Székelyföld), de egy irodalmi blog (Pisztácia42) recenzióit, kritikáit, ismertetéseit is megvizsgálta. A vizsgálat látszólag pusztán külsődleges szempontokat követ (milyen mennyiségben, milyen kiadók milyen könyveiről, és kik írtak kritikákat), a számokból mégis izgalmas tanulságok bontakoznak ki. Bár történtek örvendetes változások az utóbbi években, a kritikák még mindig főként a hazai könyvtermést szemlézik, és ugyancsak nem múlt el a magyarországi irodalom Budapest-központúsága. Egyre több ugyanakkor a nem-szépirodalmi művekről írott ismertető, ami a horizont kitágulására, nagyobb párbeszédkészségre utal; a blogoszféra pedig formai szempontból is frissítően hatott az irodalomról szóló beszédre.

 

A HETEDIK: Székely Márton: Íme, szétszóródás volt az életem [Kalligram]

 

Nem irigylésre méltó a lapszerkesztők helyzete. A sok-sok elolvasott vers az emberben egyfajta telítődést alakít ki, eltompulást, és egyre nehezebb észrevenni az egyes szövegek közti lényegi különbségeket (a hibákon is csak ásítozva morgunk egyet). Ritka az, amikor egy hang annyira erős, hogy azonnal fölismerhessük: itt bizony valami nagy dolog történik velünk. Így olvastam a júniusi Kalligramban Székely Márton versét, amely már a kezdő sorában megszólított, maga mellé ültetett, és párbeszédbe kezdett velem. A nem rövid vers mindvégig iszonyatosan izgalmas; többféle regisztert mozgatva életünk legfontosabb kérdéseiről beszél.

 

A HATODIK: Gerencsér Péter tanulmánya a Jókai-filmekről [Tiszatáj]

 

Miként áprilisban, ezúttal is a Tiszatáj diákmellékletéből választottam szöveget; nem tehetek róla: izgat a téma. A pár hónapja kirobbant Jókai-vitában nagyjából mindenki elbeszélt egymás mellett, de annyi haszna mégiscsak volt a dolognak, hogy sokan sok helyen elkezdtek beszélgetni Jókairól. De vajon ki volt ez a Jókai, és mit értünk belőle? Nem lehetséges, hogy Jókai-képünk torzságát éppen a hatvanas, hetvenes évek Jókai-adaptációi okozzák? Gerencsér Péter végignézte az összes Jókai-regényből készített filmet a ’10-es évektől a legutóbbi feldolgozásokig (eleve nagyon tanulságos, hogy a legutóbbi feldolgozás ’89-es!); és meglehetősen elgondolkodtató tanulságokat vont le a látottakból.

 

AZ ÖTÖDIK: Lanczkor Gábor: Túlutazni (2020 február) [Tiszatáj]

 

Jönnek sorban a járványversek, karanténversek, karanténnaplók, és valóban sok csinos darabra lelünk köztük (a sok kényszeredett, erőltetett, alkalmi jellegű opusz között persze). Lanczkor Gábor verse (bár témája szintén egy járványkori utazás) sokkal mélyebb ezeknél. Ami elmélyíti, az a kulturális utalások valóságos özöne (a beszélő vélhetően Görögországba utazhatott), ami azonban nem elnyomja a szöveget, inkább föllazítja (ha még nem képzavar ez így…). Az utazásnak nyilván van egy valóságos helye, van egy valóságos repülőtér, vannak valóságos szirtek, taxik stb. De erre a valóságra rátelepülnek az álmok, a mítoszok, a hírek és szavak, a kultúra legkülönfélébb elemei, és folyamatos szellemi izgalomban tartják az olvasót.

 

A NEGYEDIK: Az Alföld Simon Balázs-blokkja, benne például Jánossy Lajos regényrészletével [Alföld]

 

Élt itt Magyarországon 1966 és 2001 között egy Simon Balázs nevű ember, aki már tíz évesen végigolvasta Heideggertől a Lét és időt (természetesen eredetiben), olvasta Platónt és Arisztotelészt, no meg a preszókratikus filozófusokat (természetesen eredetiben), tudott ógörögül, latinul, arabul, az összes nagy nyugati nyelven, és szilárdul meg volt győződve róla, hogy a kortárs költészet legnagyobb zsenije. Magam sohasem voltam a kortárs irodalommal kellően naprakész (kivéve persze most), így nem is ismertem Simon Balázsnak sem a nevét, sem a költeményeit. Hatalmas hiány; aki teheti, azonnal pótolja. Erről a különleges alakról emlékezik meg az Alföld Simon Balázs-rovata. Mindegyik szöveg izgalmas, magam csak azért emelem ki Jánossy Lajosét, mert elsőül olvasva ez a szöveg hozta számomra először közel ezt a szabálytalan géniuszt.

 

A HARMADIK: Tóth Marcsi: Fölöttünk a Gloriette (novella) [Látó]

 

Hogyan lép be az életbe két tinédzser valamikor a 2000-es évek első évtizedében Észak-Magyarországon? A dolgok a világban elkezdenek megváltozni, bejön az „MTV”, lehet már angolul beszélni, külföldre költözni, de a vidéki élet még mindig szorongatóan elmaradott, a tinédzserek „kazettákat” másolgatnak egymásnak, és vágyaik valamiképp provinciálisak. Ebben a különleges, kissé egzotikus közegben játszódik ez a novella; és ami meglep benne olvasóként, hogy (társadalom)kritikája mélyén ott rejtőzik valamiféle idillnek és boldogságnak a lehetősége. Nem egyértelmű, hogy mit is gondoljunk az egészről; zavarba hoz a szöveg. És ez a zavar talán nem is más, mint az irodalom?

 

A MÁSODIK: Lövétei Lázár László: Sötétben (vers) [Székelyföld]

 

A vers szerényen csak „appendixnek” nevezi magát, mely a „Zákeus fügefájához” (nyilván a szerző egyik művéhez) készült. Magam azonban nemhogy teljes értékű, de igazán kiemelkedő költeménynek is érzem. Zákeus története egy vámszedőé, aki annyira alacsony, hogy a tömeg miatt nem látja Jézust, ezért fölmászik egy magas fára. A vers ezt a motívumot bontja tovább; a lírai én (talán mert már olyan magasra került?) már ott is Krisztust lát, ahol pedig nem Krisztus van, hanem – a felesége. A tévesztés miatti nyelvi gesztus (melyet az olvasó is természetesnek érez) a bocsánatkérés – de ha elgondolkodunk rajta, korántsem értjük olyan tisztán, mi olyan szégyellnivaló abban, ha valakiben megleltük Krisztus vonásait.

 

AZ ELSŐ: Schein Gábor tanulmánya a ’90-es évek irodalmi mezőjéről [Kalligram]

 

Lenyűgözött és mélységesen elgondolkodtatott ez a tanulmány. A tárgyát a tőle megszokott módon rendkívüli erudícióval megközelítő Schein Gábor a ’90-es évek irodalmi életét és eszmélkedését értelmezi újra a debreceni Határ folyóirat lapszámaira visszapillantva. Az akkori folyóirat sok tekintetben hűen tükrözi a rendszerváltás utáni évek magyarországi irodalomértését, és ebben az a legizgalmasabb, hogy pozitív értelemben éppen úgy, mint negatívban. Tekintve, hogy Schein Gábor maga is aktív szerzője volt a lapnak (és e tényre maga is reflektál), páratlan önkritikára vall, hogy a szerző fölfedezi (és föl is fedi) azokat a vakfoltokat, melyekre a ’90-es évek irodalom- (és kultúra-)értése valamilyen okból nem reagált, de amelyek mai szemmel nézve oly lényegesnek, magától értetődőnek hatnak (például a szociális, mediális meghatározottságok, az ökológiai és gazdasági szempontok stb.). A tanulmány attitűdje mindazonáltal (természetesen) nem egyoldalúan elmarasztaló; a ’90-es évek bizonyos szempontból páratlan szellemi föllendülést is hoztak, és a feladatunk inkább ennek megértése, hiszen enélkül saját korunk (kulturális, irodalmi, művelődési) tendenciáit sem értelmezhetjük megfelelőképp, azaz történetien.