REJTŐ JENŐ
Előretolt helyőrség

 

3

Latouret őrmester, aki az ügy következtében önmagával meghasonlott, egy szót sem szólt hálátlan, gaz pártfogoltjának. Csak pörkölt macskabajuszát simította meg olykor, és dülledt szemmel nézett a fiatalemberre... Nom du nom... - ez volt a tekintetében.

- Megbolondultál? - förmedt rá Troppauer, a költő, aki az ügyből kifolyólag indokoltnak vélte, hogy tegeződjék bajtársával. - Olyan úri dolgod volt itt, mint Dante kollégámnak a paradicsomban, és elhülyéskeded!

Galamb vállat vont.

- Nem azért álltam be a légióba, hogy unatkozzam. Megszoktam és megszerettem a költeményeidet, és hallani akarom őket ezentúl is, tűzön-vízen át!

- Ezt komolyan mondod? - kérdezte meghatottan a költő.

- Nagyon komolyan. Gyermekkorom óta a költészetnek élek, és úgy érzem, valaha büszke leszek arra, hogy én voltam a nagy Troppauer egyik első híve.

A gorillaállkapcsok körül mozogtak a rágóizmok, és a nagy üres tekintetű szemeket könnyek homályosították el.

- Biztosíthatlak, hogy terjeszteni fogom ezt a tényt, ha valaha nagy költő leszek. Megértem a csodálatodat, de hogy követsz a sivatagba is... ez, ez... igazán gyengéd figyelem...

- Tűzön-vízen át a költészetedért! - kiáltotta lelkesen Harrincourt. - Megszoktam, megszerettem ezeket a verseket, és nem akarok nélkülük élni.

Troppauer elpirult, és lesütötte a szemét:

- Örülök, hogy egy világgal ajándékozhattalak meg... - rebegte és elfogultan, reszkető, roppant nagy kezével előkotort zsebéből egy hevenyészett eposzt. Kisimította a papírt, nagy élvezettel nyelt egyet, és drámai hangon jelentette: - Holnap vonul az ezred, hahó! Írta: Troppauer Hümér.

Galamb élvezettel tudta átadni magát gondolatainak Troppauer egy-egy hosszabb költeménye közben. Szokásává vált, hogy a borízű hang zsongása kísérje elmélkedését, és ha a költő elragadtatott arccal szünetet tartott, találomra megölelte:

- Gyönyörű! Csodálatos! Feledhetetlen! Nincs még egy?

- Ebből még négy éneket írtam!

- Kevés! Olvasd gyorsan! Te! Te Puskin!

A költő élvezettel nyalogatta görbe, széles száját, zavartan simította meg borostás, kék állát, és folytatta. Galamb pedig tovább tűnődött azon, hogy mit kellene tenni a tizenötezer frankkal. Világos, hogy nem az övé. Nem vághatja zsebre más ember pénzét csak azért, mert tévedésből hozzá került... Elsősorban tehát át kell néznie tüzetesen a tárcát, amelyet a meggyilkolt ember több holmijával együtt kénytelen volt zsebre tenni a fürdőszobában. A kalyibában, átöltözés után, ezeket magához vette. A zubbonya zsebében van minden, azonban a holmikat megnézni csak "légmentesen" biztos helyen lehet. De egy ilyen kaszárnya csodálatosan megépített valami. A mosdóhelyiségeknek például nincs ajtajuk. Nehogy egy pillanatra ellenőrzés nélkül legyen, akit ellenőrizni akarnak. Hol nézhetné meg a tárcát? Mégiscsak képtelenség, hogy itt van a zsebében, és nem kukkanthat bele. A legénységi szobában mindig tartózkodik néhány ember, ott nincs alkalma, a kantinban még kevésbé... és a városba nem engedik ki...

Átkozott dolog.

- Na?! - kérdezte diadalmasan Troppauer.

- Nem találok szavakat... Ember! Hogy te ezzel a zseniddel itt vagy, és nem Svédországban ülsz a Nobel-díjadon!...

- Mit várhat egy költő manapság a korától? - kérdezte tragikus megadással, és ujjaival végigszántott ritkás, de hosszú fürtjein. - Szóval, tetszett?

- Óriási! Csak az utolsó két sor mintha, tudj' isten...

- Igen!... Ez az - lelkendezett a költő -, nagyszerűen látod a lényeget! Magam is éreztem, hogy ennél a résznél kissé hanyatlott a kedvem, és ott kell befejezni, ahol egyedül maradok a mindenségben mint egyetlen csillag...

Kivett egy tintaceruzát, megnyálazta, és nyomban kihúzta a két sort.

- Most jön a harmadik ének, kissé hosszú, de felülmúlja az eddigieket.

- Mit nekem hosszú, ha egy Troppauer-versről van szó! Olvasd, mert ledöflek! Te... Te halhatatlan! (...)

 

Forrás: https://mek.oszk.hu/01000/01030/01030.htm#1