Szerb Antal nagy rajongójaként mindig birizgálta agyamat a gondolat, milyen érdekes lenne folytatni az ő művét, és a kortárs tudásunkkal, tapasztalatainkkal kiegészítve tovább írni a magyar és világirodalom történetét. Be kell vallanom, mind a mai napig ott van valahol elmém egy elrejtett zugában, hogy miért is ne.
 
 
Persze kísérletek voltak erre, de egyik sem volt igazi folytatás. Schein Gábor és Gintli Tibor könyve -- bár így hirdette magát -- nem "az új Szerb", csak egy színvonalas és korrekt irodalomtörténet. Hiányzik belőle az a könnyed merészség, ami az eredeti opust oly varászlatossá teszi. Háy rettenetes könyve a másik véglet: teljesen tudománytalan, ráadásul egyáltalán nem a szövegek imádatán alapul. (Magam nem is azt rovom föl neki, hogy a fejezetek szerzők szerint taglódnak; még ha nem ártott is volna legalább érintőlegesen tisztázni, vajon milyen alapon történt meg a szerzők kiválogatása, és még csak nem is azzal van bajom, hogy tartalmaz életrajzi jellegű pletykákat -- ettől még lehetne jó. Az igazi baj az, hogy nem a szövegek szeretete íratta meg, nem mutatja meg, ahogyan a régiség szövegei bennünk élnek máig, még ha mondjuk máshogyan is, mint a régi emberekben.)
 
A tudományos igényű és jellegű irodalomtörténeteknek hosszú sora van, de "Szerb Antalból" csak egy van. Mi a könyvének a varázsa? Elsősorban az, ahogyan monitorozza az ízlésváltozásokat. Márpedig ízlésváltozásból kijutott nekünk azóta is.
 
Az egyik legérdekesebb eset Adyé. Egyetlen életmű sem zuhant akkorát a posztmodernben, mint az övé. A "minden idők legnagyobb magyar költője" státuszból mintegy fejezetté, sőt zsákutcává, torz kísérletté degradálódott. A huszadik század vége semmit nem tudott kezdeni vele, a gesztusaival.
 
Nincs ebben semmi különös. A korok ízlése változik. Shakespeare-t is eltemették a XVIII. század közepéig, mígnem jött Rousseau, Lessing, Herder, egy újfajta érdeklődés a "természeti", a "népi", az ősi és ösztönös iránt, illetve a klasszicista ízlés szűkös korlátainak elvetése, és Shakespeare-t újra fölfedezte, sőt valóságos istenséggé emelte Európa.
 
Most, hogy a posztmodern úgy nagyjában-egészében kimúlni látszik, az Ady-kérdés is újra fölvethetővé válik (mint annyi minden más kérdés is). Persze úgy, ahogyan egykor hatott (akár személyesen rám is), már bizonyára sohasem fog hatni; ez a varázs egyszeri volt, utánozhatatlan és megismételhetetlen. De máshogyan, más jellemzőit kiemelve, más kontextusait megmutatva bizonyára újra élni fog, már amíg egyáltalán lesznek emberek, akik fognak olvasni.
 
Ha most ezt a posztot nem sebtiben, két tanóra között skiccelném ide, akkor tudnék erről még tovább és személyesebbeket is mesélni. És akkor talán megírhatnám, miért ezt a Renoir-képet választottam illusztrációképp. De hív a munka. Addig is olvassuk újra Adyt, például ezeket a gyönyörű sorait: "Az Élet él és élni akar, / Nem azért adott annyi szépet, / Hogy átvádoljanak most rajta / Véres s ostoba feneségek..."
 
ADY ENDRE: INTÉS AZ ŐRZŐKHÖZ
 
Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Csillag-szórók az éjszakák,
Szent-János-bogarak a kertben,
Emlékek elmult nyarakon,
Flórenc nyarán s összekeverten
Bucsúztató őszi Lidónak
Emlékei a hajnali
Párás, dísz-kócos tánci termen,
Történt szépek, éltek és voltak,
Kik meg nem halhatnak soha,
Őrzött elevenek és holtak,
Szivek távoli mosolya,
Reátok néz, aggódva, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.
 
Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Az Élet él és élni akar,
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak most rajta
Véres s ostoba feneségek.
Oly szomorú embernek lenni
S szörnyüek az állat-hős igék
S a csillag-szóró éjszakák
Ma sem engedik feledtetni
Az ember Szépbe-szőtt hitét
S akik még vagytok, őrzőn, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.