Kocsis Gergely

A gombóc

 

1.

Schmitz peckesen fordult be a késő tavaszi napsütésben a Deák térről a Király utcába. Az úri közönség mind kisereglett ebben a szép időben, gondolta magában, és ez jókedvre derítette. Jó hangulatban nézegette a szemben elhaladókat, szeme megakadt egy fehér ruhában vonuló asszonyságon, akinek a fűzője még jobban kiemelte dús idomait. Ami szép, az szép, konstatálta magában Schmitz, de gondolatai már a hét fénypontja, a vasárnapi ebéd körül jártak. Meggyorsította lépteit, akarta, már nagyon akarta, hogy ott legyen. Szinte feltépte az Arany Patkó ajtaját, és úgy robbant be a vendéglőbe, mint a hat húszas bécsi gyors.

Beranek, a főpincér éppen a „stammtisch” táblácskát fényesítette az asztalán, amikor meglátta, és mosolyogva a zsebórájáért nyúlt.

– Szép jó napot, Schmitz úr, hogy szolgál a kedves egészsége? – A főúr szinte ragyogva lépett közelebb, és lesegítette a vendég felöltőjét és a kalapját. – Megvallom, néhány perccel későbbre vártuk, általában magához lehetne igazítani az Eiffel-pályaudvar nagy óráját.

–  Tudja, Beranek, hosszú hetem volt. Az a sok kókler és dilettáns! Fárasztó ez a munka. Manapság minden felkapaszkodott senkiházi éttermet nyit. Én meg kóstolhatok mindent, amit összekotyvasztanak. A béke szigete ez a hely, a béke szigete.

Schmitz nagy szusszanással préselte be termetes alakját az asztalához. Beranek rögvest megjelent mellette egy pohár illatozó szilváriummal. Schmitz kezébe fogta a kupicát, és megillatozta a színtiszta nedűt. Megkóstolta. Önkéntelen mosolyra húzódott szája. Érezte a szatmári dombok lágy szellőit, látta a napfényben ragyogó, viaszos bevonatú szilvákat, ahogy a pálinka íze a nyelve hegyéhez ért.

Beranek közben már tálalta is a gyöngyöző gyöngytyúklevest. Schmitz kihúzta magát. Egy igazi remekművet tisztelni kell, ezt vallotta. Anyja szavai jártak a fejében: a tökéletes étel a kiváló alapanyagok, a tapasztalat és a gondos kivitelezés eredménye. A tökéletlen ételnél kevesebb főbenjáró bűn van. Schmitz lassan belemerte kanalát a sűrű levesbe, eljátszott a le-lecsúszó cérnametélttel. Ahogy eltűnt a szájában az első falat, a szeme sarkából látta, hogy Beranek egy kicsit előrébb hajol. A szájában érzett íztől a szemöldöke egy nagyon picit feljebb csúszott. A levesben több volt a só, mint kellett volna. Nem volt zavaró, de ő érezte. Ez bizony nem tökéletes. Nem mondott semmit, de törést érzett a mai nap ívén. Erőt vett magán, és megette a levest.

– Hogy ízlett a leves, őméltósága? – törleszkedett túlozva Beranek, az egész alakja egy kérdőjelet mintázott, még az okuláré is lejjebb csúszott az orrán.

– Nem volt rossz, Beranek, nem volt rossz – válaszolta Schmitz, miközben a leves maradékát törölgette le kackiás bajuszáról. – Egy árnyalatnyit sós volt, de annyi baj legyen, majd a perkelt kárpótol.

Beranek arcán némi megütközést látott, de nem szólt semmit. A főúr némán megperdült, hogy hozza a második fogást. A semmiből megjelent Szlavek, az italos pincér, és 1910-es évjáratú, testes bikavért csorgatott Schmitz kristálypoharába. A bor sűrű és mélyvörös volt, mint az alvadt vér, Schmitz kedve ismét éledezni kezdett. Megillatozta az italt. Mély, robusztus illat keveredett valami nem tolakodó, animális felhanggal, lecsengése egy nyári gyümölcsöstál friss illatát idézte. A bornak nem csak az illata, hanem az íze is mennyei volt. Telt, finom savakkal, a nagy borokra jellemző érettséggel. Schmitz összecsücsörítette a száját nagy gyönyörűségében.

Ahogy a borospoharat lerakta, Beranek némi aggodalommal az arcán feltálalta a főfogást: az őzpörköltet szalvétagombóccal, az étterem specialitását. A szép húsok vidáman gőzölögtek együtt a festményre illő gombócokkal. Schmitz szertartásos mozdulattal vágott félbe egy nagyobbacska húst, és a villa hegyére szúrta. Szájába véve ismét csalódnia kellett, mivel a hús nem volt annyira puha, mint amennyire kellett volna. Na és a szaft… abban meg túl sok volt a hagyma. A szalvétagombóc pedig olyan kemény volt, mint a pedellusa szíve. Gépiesen lapátolta be a további falatokat, majd hagyott egy keveset a tányérján. Ritkán fordult ilyen elő. Beranek nem kérdezett semmit, látszott, hogy egy világ dőlt össze benne, egy párduc ügyességével kapta fel a tányért, és tűnt el vele a konyhába.

Schmitz érezte, hogy kihozták a sodrából. A levest még csak elnézte volna, de ez a perkelt! Az isten verje meg, ki az a barbár, aki ezt főzte? Egyetlen reménye, a kedvenc étele, a túrógombóc maradt. Beranek remegő kézzel hozta az arany szélű tányéron a desszertet.

A gombócoknak már a látványa sem volt az igazi. Összerogytak a saját súlyuk alatt, nem volt tartásuk. Schmitz megpiszkálta a villával, és óvatosan a szájához emelt egy falatot.

– Árulás! – bömbölte magából kikelve, a szájából a szégyen szilánkjaiként hullottak ki a bűnös gombóc darabjai. – Beranek, azonnal jöjjön ide! Mi ez a gyalázat, ez a pocsolyaízű förmedvény?!

De Beranek nem volt sehol. Schmitz feltornázta magát a nyikorgó tonettszékről. Kacsázó léptekkel a konyha felé tartott. Most aztán kideríti, hogy mi történik itt, dohogta magában.

 

2.

A konyhaajtót kitárva egy pompás konyhába érkezett. Minden a helyén volt, ahogy kellett. A séf éppen egy nagy lábas levest kavargatott, egy másik szakács répát hámozott, és a konyhalány a pörköltes lábast sikálta. Schmitz kövér, perzsamacskaszerű alakjával közelebb lépett a főszakácshoz.

– Mondja, mi lelte ma magát?! – kezdte köszönés nélkül, vastag mutatóujjával megbökte a séf mellkasát. – Tönkreteszi a vasárnapi ebédemet! Elfelejtett főzni?

– Schmitz úr, én mindent úgy főztem, ahogy szoktam – mosolyodott el a séf, mit sem törődve a bökögetéssel, megszokta ő már az atrocitásokat. – Lehet, hogy valami betegséget kapott el, az változtatta meg az ízlelését.

Schmitzet kiverte a víz, és feje vörös lett, mint a pulykának. Félő volt, hogy menten megüti a guta.

– Mit merészel mondani?! – fröcsögte a szavakat. – Hát nem tudja, ki vagyok én?! Én Schmitz Andor vagyok, Buda és Pest első számú ételkritikusa! Hogy nekem nincsenek rendben az ízlelőbimbóim?!

– Azt, bizony – válaszolta kedélyesen a főszakács.

Schmitz érezte, hogy meg kell kapaszkodnia, a térde megrogyott, és elkezdett szétcsúszni a világ körülötte. Eltűnt a takaros konyha, a séf, sőt egyenesen mindenki és minden. Helyette egy olajtól csúszós, ételmaradékoktól mocskos, konyhára csak távolról emlékeztető helyiségben találta magát. Ilyennek képzelte a poklot. Beranek, Szlavek, a séf, a szakács és a konyhalány dermedten álltak a helyükön, mint elnagyolt viaszbabák. A lábasokban a fakanál magától keringett, a répát a kés maga szelte, és a pörköltes lábas is magát sikálta. Schmitz megdörzsölte a szemét, más az ő helyében már összecsuklott volna, de ő a végére akart járni ennek a dolognak. Azt pedig tudni lehetett, hogy ha valamit Schmitz a fejébe vesz, azt végig is viszi.

Pedig vele szemben egy nagy, fekete, szőrös, kecskeszakállú ördög üldögélt. Száját összecsücsörítve pasziánszt rakott ki. Láthatóan már nagyon kevés lap hiányzott, minden figyelme arra irányult.

– Ne merészelj megzavarni, Schmitzi – vetette oda az ördög, miközben a kikerekedett szemű megnevezett a törött, csirkecsontszínű szarvakat fixírozta.

Megint megdörzsölte a szemét, de az ördög pont olyan pimaszul ült ott, mint korábban. Visszatért a dühe, jól teleszívta a tüdejét levegővel, és az ördögnek esett:

– Akkor te tehetsz erről, te kurafi? Hova lett a tökéletes ebédem? Hová lettek ezek a derék emberek? Mit tettél a túrógombócommal?!

– Most miért kell felkapni úgy a vizet? Száz éve nem volt ennyire jó partim, mint most ez. Olyan a lapjárás, mint a mesében. Erre bejössz, és itt rajcsúrozol, mint egy vásári kikiáltó?

– Tessék!? Vásári kikiáltó?! Mit képzelsz, te utolsó jöttment pokolfajzat?! Engem nem érdekel holmi kártya, nem érdekel semmi, csak a tökéletes túrógombócom! – Ahogy ezt harsogta, roppant alakja meg is emelkedett egy kicsit, és kékesfehér fény kezdett derengeni körülötte. – Akkor is, ha a kénköves pokol legocsmányabb teremtményével kell érte megküzdenem!

 

3.

Schmitz úgy érezte, elszunyókált egy kicsit. Különös álma volt egy elfuserált ebédről, a viaszbábu-Beranekről, meg valami ördögről. Nem volt szokása ebéd közbeni elaludni, biztos a nagyon testes bor volt az oka.

Beranek, aki élt és virult, egy tál gőzölgő túrógombóccal lépett az asztalához. Schmitz kétkedéssel nézett a tányérra, de amit ott látott, az olyan volt, ahogy a nagykönyvben meg van írva.

– Lássuk csak, lássuk csak – emelte a szájához boldogan a hibátlan állagú ételt. – Isteni!

A világ hirtelen visszazökkent a normál kerékvágásba. Emelkedett hangulatban nyelte az újabb és újabb falatokat a szépen megrakott tálról. Egészen az utolsó falatig.

A krémes házi tejfel takarásában egy hatalmas fekete szőrszál éktelenkedett. Rámeredt a szőrszálra. Ez bizony az ördögé! Schmitz a szívéhez kapott, és feje beleborult a tejfölben úszó tálba. Ez már túl sok volt neki, ilyen megbecstelenítést nem élhetett túl.