Vidéki Bianka

Madagaszkár fővárosa

 

Nem köszönnek vissza. A váróteremben senki nem beszél. Ketten már gézt szorítanak az ujjukra, hárman várunk a vizsgálatra. Meg akarom kérdezni, ki után következem, aztán mégsem. Fagyott arccal bámul mindenki maga elé. Én is. Szabályos ritmusban nyílik újra meg újra az ajtó, puha tenor szólítja a soron következőt. Minden második alkalommal a keresztnevén hív be valakit. Tamás, Khálid, Ervin. Egyszer sem merek odanézni. Szemben velem, a lehetetlenül szűk folyosó falán laminált újságkivágás: idehaza átlagosan másfél-két naponta szűrnek ki egy fertőzöttet, az esetek mintegy fele azonban így is rejtve marad. Egyetlen pillanatra engedem, hogy hatalmába kerítsen a rettegés.

Kiegyenesedem a széken. Pulóveren át is érezni, milyen hideg a háttámla. Madagaszkár fővárosa. Ohm-törvény. Muhi csata. Három p betűs híresség. Repedések a padlón. Ki kellett volna pucolnom a cipőmet.

Madagaszkár fővárosa nem Nouakchott.

Tessék parancsolni. Fiatal férfi mosolyog rám a nyíló ajtóból. Visszamosolygok, csak a számmal. Túl hirtelen állok föl, megszédülök.

Bent friss festék és fertőtlenítő szaga. Fogas, egyetlen köpennyel. Szivacsbetétes szék. Kitámasztom a lábamat, mintha csónakban ülnék. Hallgatom, biztat kedvesen az asszisztens az L-alakú asztal túloldalán. Csak most látom, hogy nem olyan fiatal, mint elsőre gondoltam. És lehet, hogy nem is asszisztens. Tanácsadó, ez van a mellzsebére csíptetett kártyán.

Kétszer kell belekezdenem, hogy el tudjam mondani; megismerkedtem valakivel. Kórházi csempe szemmagasságig. Adománygyűjtő persely az asztalon. Összetekert molinó a sarokban. Az asszisztens türelmesen vár. Valakivel, aki nem az, akinek mondta magát.

A csónak hánykolódni kezd. Bal kezemmel észrevétlenül megkapaszkodom a szék peremében, mielőtt folytatnám. De ez csak utólag derült ki.

Hogyan védekeztek? Tőlem jobbra, a sarokban fehér öltözőszekrény. Oda kellene bebújni. Használtunk gumi óvszert, de nem végig. Az elején meg a végén nem.

Az asszisztens meglepődik. Pont a végén nem? Megmagyarázhatnám, de minek. Felhúzom a vállam. Így alakult.

Hova történt az ejakuláció? Sérülés történt? Hol? Vérzéssel is járt? Alsó ajkamat a szemfogaim közé csípem. Ráharapok.

Mikor történt ez? Négy és fél héttel ezelőtt. Pontosan hányadikán? Az asszisztens az asztalán lévő naptárban ellenőrzi az eltelt napok számát. Sóízzel telik meg a szám.

A partnere nevét és lakcímét meg tudja majd adni, ha úgy alakul, hogy szükség lesz rá? Újra az öltözőszekrényt nézem. Az ajtaját is magamra tudnám húzni.

Mit írjunk a papírra, kérdezi most az asszisztens. Értetlenül pillantok rá. Az azonosításhoz, magyarázza. Megmondom a teljes nevemet. Írhatunk fiktív nevet is, a szűrés anonim. Megismétlem a nevem. Felírja a lap tetejére, aztán átkísér a belső helyiségbe. Abba a székbe üljön, és nyújtsa ki a kezét.

Nem néz az arcomba, üdvözlés gyanánt csak bólint maga elé az idős orvosnő. Szúr. Vért cseppent a tesztcsík aljára, két szívdobbanásnyi ideig figyelem, ahogy a vérem a kék sávból megindul felfelé. Az asztalon van még két másik teszt, az egyiken már látszik a kontrollcsík. Az lehet a hosszú hajú, Iron Maiden pólósé.

Körülbelül húsz perc az eredmény, addig odakint kellene várni. Távolról hallom az asszisztens hangját. Igen, persze, mondom zavarodottan. Olyan erővel préselem a kis gézlapot, hogy máris zsibbad a csuklóm. A táskámat a kis- és a gyűrűsujjamon egyensúlyozom. Jó, hogy nem hoztam kabátot.

Ma már a modern gyógyszereknek köszönhetően a betegség teljesen kontroll alatt tartható. Legalábbis ezt állítja a vizsgáló ajtajára celluxozott plakát. Az utcára nyíló tejüveg ajtó túloldalán árnyékok sietnek el, jobbra-balra. A szerencsések. Akiknek nem kell szűrésre jönniük.

Banjul. Nem, Dodoma. Vagy Moroni.

A plakát a társfertőzésekre is felhívja a figyelmet. Igyekszem minél kisebb felületen érintkezni a székkel. Fourier-szám. A kiválasztó szervrendszer részei. Cicero Catilina elleni első beszéde. Pehelytoll a sarokban. Galamb? Vagy inkább egy kabátból? Ahhoz meleg van.

Végül nincs szükség a nevemre, még akkor is én vagyok az egyetlen nő a váróban, amikor az asszisztens értem kukkant ki a folyosóra. Felém int. Zárt doboz az arca.

Bent óvatosan leveszem a gézt a mutatóujjamról, megnézem a szúrás helyét. Fölbugyog a vér. Automatikusan tartom alá a markomat. Egy hang a fejemben azt mondja, elő kéne vegyek egy zsebkendőt. Azt nem mondja meg, hogyan.

Ó, mondja az asszisztens, és a kezem után kap. Vattacsomót nyom az ujjbegyemre, a bal hüvelykujjával szorítja oda, egy nagyobb vattacsomóval a véremet itatja a tenyeremről. És akkor már tudom, hogy negatív.