Keszthelyi M. Nándor

 

Málnaszörp

 

Röhögve élcelődtünk azon, hogy itt kevesebben laknak, mint egy valamirevaló panelban, és hüledeztünk, mikor kiderült, a kenyeret két napra előre kell rendelni a kisboltban. Nagyim összeborzolta üstökünket, lejjebb az orrokkal, városi ficsúrok, mondta, és hogy vigyázzunk a darazsakkal.

Versenyeztünk a templomtól a buszfordulóig. Babetta a canga ellen, naponta cseréltünk. Általában ő nyert, bármelyik nyeregben. Ha jött a helyközi járat, félreálltunk. Így is ránk dudált. A falusi gyerekek a kerítésbe kapaszkodva néztek utánunk.

Egy nap elesett a motorral, a kisbolt előtt a közkúton mostuk ki a sebet. Sziszegett, fújt, mint a veszett macska. Habzott a vére, bearaszolt a rács közeibe. A boltos nagyobbik fia kijött, semmiség az, mondta, és gézt nyomott a kezébe. Szódát fröccsentett a málnára, és felém nyújtotta. Megittam, pedig nem voltam szomjas. Megeskettük, hogy Józsi bácsi előtt kussol, ő a templomtoronyra nézett és kiköpött.

Ezután nem motoroztunk többé. Nagyimnak azt mondtunk, meguntuk, és füllentettünk, hogy a kullancsok miatt hordunk hosszúnadrágot. Ültünk a füvön, apró zászlókat vertünk a földbe, és ráírtuk, mikor érte el őket a mogyoróbokrok lisztharmatos leveleinek árnyéka. Terveztük, hogy az ágak között este belesünk a Takácsék fürdőablakán. De a Kriszti későn feküdt, mindig elaludtunk.

Egy nap bejött a boltos fia a kertbe, milyen a lábad, kérdezte, megy már a járás? Bólintottunk. Előreszaladt a buszfordulón túlra, a földútról pisszeget. Intett is, és mi mentünk. Bezeréd felé vezetett minket egy trakorvájta úton, egy róka fürgeségével szökellt át a dágványos árkokon. A kukoricaszárak rosszallóan csóválták címerüket, a szél arcuk elé fújta csuhéjukat. A maják templomai jutottak eszünkbe a törikönyvből, amikor a várromhoz értünk. Indák között bujkáltunk, félig leomlott falakon botorkáltunk, kéregforgács és törmelék szaladt körmünk alá. Fájlalta a lábát, nehézkesen mászott le, követtem.

A boltos fiú istenszobornak tetszett a toronyrom tetején állva. Csak annyit mozdult, míg lehúzta a pólóját. Izzadt testén gyöngyöztek a napsugarak, átölelte a fuvallat. Aztán dobást mímelt felénk kulacsával, elkaptuk a semmit. Szőke haját barnára csatakozta az itallal.

Alig jajdult a csíkos poszméh öngyilkos csípésére. Láttuk, a füle tövén éri, ahol nyakára folyt a pezsgő, ragadós, rózsaszín lé. Odakapott, azanyád, mondta halkan, de amikor dorkója fogást vesztett a mohás márgán, csak a szeme villanása árulta el rémületét.

Feszes méltósággal zuhant, a magasra nőtt sások előzékenyen nyíltak szét előtte, a bátrabbja megkarcolta élével a bronzszínű kamasztestet. Elkaptuk a tekintetünk, csukott szemünk narancssárga színházában mégis láttuk, ahogy mellkasának ketrece megnyílik, és magába fogadja a támfal kiálló sziklacsúcsát.

Ő mert előbb odamenni, és én csak azt hallottam, hogy van nálad mobil?, vazze, úvazze, Robi, Robi! És akkor lett térerő, és dadogva mondtam, hogy hol vagyunk és mi történt. Aztán sötétség lett, és öklendező tébolyomból csak a katonai mentő dízelkopogása rántott vissza a valóságba. A méregzöld teherautó oldalára festett vöröskereszt recehártyánkba égett.

Csendben ülünk a kupéban. Látjuk egymás szemében a látatlant, halljuk egymás fülében Ancsa néni zokogását, Józsi bácsi elfúló szavait – felrobbantom azt a rohadt kőhalmot. A helyközi busz sofőrjét, amint hátraküld jegy nélkül, és amint Keszthelynél leparancsol minket.

Befutunk Kelenföldre, ő leszáll. Az ablakból látom, hogy a peronon földhöz vágja a málnaszörpös üveget. Darázsraj csap le a nedves bitumenre.

 

 

Az igazság nem csikorog

 

Vasvillával hánytuk az aktákat, aztán Vera otthon maradt a kicsivel. Közben feltűnt néha dr. Ágota, harcoltam vele mindenféle tárgyalótermekben és bírák előtt, a névjegyein követtem, hogyan csapódik a titulussal felturbózott lánykori nevéhez, majd válik múlttá a titokzatos Körmendi úr.

Egy kúriai ítélethirdetés után, ahogy felállt az ügyvédnő, miután elbocsátottak minket, vészjóslóan csikorogtak a súlyos szék lábai a halszálkás parkettán. Az iratokkal matattam, amikor az arca felvillant az asztal zöld posztójára fektetett üveglapon. Kérdezte, most, hogy ennek végre vége, sietek-e máshová, segíteni újabb jogkeresőket, vagy megiszunk egy kávét. Én nyertem, ő fizet. Megittunk.

Dr. Ágota lakása maga volt a praktikus, trendi elegancia, pár klasszikus kiegészítővel megtűzdelve. A kanapéja karfája a vesémbe nyomódott, miközben csináltuk, és ráláttam a Justitia-szoborra a sarokban. Úgy tűnt, hogy felemeli a szemkötőjét és rám kacsint. Dr. Ágota tárgyalótermi tigris volt a kanapén is, de nem egyszerűen széttépni akart, mint egy órája, hanem kitépni belőlem azt, ami kell neki. Vera rajtam keresztül figyelt magára, dr. Ágota csak magára figyelt. Ettől volt olyan szokatlanul jó vele.

Otthon a lámpák hidegen ragyogtak, az árnyékok sötétebbek. A frissen vasalt ágynemű, ami korábban roppant a testem körül, most karistolt és minden mozdulatomra megreccsent. Fabábúként fogadtam a jóéjtpuszit, vigyázzban feküdtem Vera mellett és sajgott a hátam.

Eddig azt hittem, irányító típus vagyok, de ettől kezdve dr. Ágota vezetett. Én pedig, amikor nem őt követtem egy új, jobb élet délibábja felé, elvezettem a családi SUV-ot minden hétvégén akárhová, ahová Vera vagy a kicsi akarta. A hullámvasúton, az utolsó szezonban, a legelső sorba ültünk, a faarcú fékezőember mögé, és utánoztam a mozdulatait. A kicsi bevette és kiabált, hogy Apa, ne fékezz!

Nem fékeztem, és Justitia minden gyorsításnál egyre rosszallóbban nézett rám a sarokból. Hazamentem, és izzasztó ügyekről és ügyfelekről hazudtam, hogy miért áztatom magam a kádban a kicsi fürdőidejébe nyúlóan. Dr. Ágota hiperszuper zuhanykabinjában onnan és addig jött volna a víz, ahonnan és ameddig akarom, nála mégis mindig csak cicamosdást tartottam. Azért, mert mindig akkor, a fürdőben rám nyitva kérdezte, hogy mikor költözöm oda.

Amikor a kicsit lepasszoltuk egy estére, és Verával elmentünk táncolni, féltem. De nem táncolhattam vissza, annyira ki akart már mozdulni. Dr. Ágota érintése a villódzó parketten, ahogy nekünk kormányozta párosukat, villámcsapásként ért. A férfi – lehet, hogy ez volt Körmendi – mennydörögte, hogy nem tudsz vigyázni, haver?, és dr. Ágota felsikló szemöldökkel kérdezte, hogy nahát, kedves kolléga, maga itt? A székcsikorgást idéző sikítás, egy pillanatig nem tudtam, honnan jött. A sajgó pofon után, Vera gyilkos tekintete alapján könnyű volt rájönnöm.

Álltam ott, hogy most akkor a feleségem tényleg tudja-e, és miből tudja. Cserben hagyott a kidumálókám, a megmagyarázókám, csak habogtam, és gyűlöltem őt, hogy tudja. Gyűlöltem dr. Ágotát, hogy elcsábított, és a hapsiját azért, mert létezik, mert lecserélt rá. Mindenkit gyűlöltem, csak magamat felejtettem el rühellni.

Pár hónap múlva egy kopott halszálkás parkettájú tárgyalóteremben ültünk, én itt, Vera ott. Hármasban voltunk a bíróval, mindkettőnk a maga ügyvédje. Állva hallgattuk, ahogy a fekete talár felolvasta, hogy mi már nem vagyunk egyek, és hogy a kicsi kihez tartozik. Aztán Vera megemelte a széket és az asztal alá igazította. A mozdulat csendjében szerettem újra bele.