A májusi Tiszatáj három Deres Kornélia-verset közöl, melyek mindegyike valamiképp újraértelmezése a "hazafias" költészetnek, szóval az olyan lírának, amely a hazához, Magyarországhoz való viszonyunkat tematizálja. Ebből a háromból mutatjuk itt a középsőt. A másik kettő Olvasóterem rovatunkban érhető el. [B. Cs.]

 

 

Otthon, édes

 

Ne tegyünk már úgy, mintha ez az éktelen dobolás
a szomszédból jönne. Nincs több kifogás, félmosoly.
Térképem elkészült a belül futó csatornákhoz,
hiába tekeregnek szeszélyesen, a házfoglalók
mozgásáról katasztert vezetek. Akkurátus téridő.
Célunk elérni a fegyverszünetet.

 

Ez egy kísértetjárta haza, és én vagyok
a szellem. Ruhámon azok a pöttyök
nem csillagok, hiába szeretnéd.
Vállapjaimat letépte valami förtelmes
szél. Időjósaimban sem bízhatok.

 

Áruló: így nevezik azt, aki otthona ellen felkel.
Miért betegíted hát meg magad?
Bajonettel vágom ki a képed
arról a régi családi fotóról. Ne dudorássz.
Tudod, milyen nagy szükség van a szünetekre
ebben az országban, még itt,
a militáris költészet hajnalán.