Ragadós, lassú pára gomolygott, mintha mégsem akarná elhagyni a vizet. A szúnyogok raját csak néha láttuk feltűnni az ártéri fasoron itt-ott átömlő fényben, de szúrásaikat éreztük. Veszettül csapkodtuk a nyakunk, lábunk, Bátya ezen csak somolygott, a csónakos meg rázta a fejét.

 

Esteledett. A csónakos szerint köd jön, és rossz ötlet volt most nekifogni. Bátya erre csak annyit mondott, az eső elállt, és ha már egyszer megígérte, hát megyünk. Mentünk is, sok volt a víz, lökte előre a kis ladikot, megadóan nyöszörgött és reccsent egyet-egyet, mikor egy nagyobb hullámra bukott. Majdnem egy hétig esett, áradt is jócskán, zavaros lé volt alattunk a folyó. Iszap és hal szaga kavargott, odébb az ártérben már huhogott a bagoly. Korgott a gyomrunk, az egész napos várakozásban, hogy megyünk-e, nem megyünk, elfelejtettünk megvacsorázni.

 

Bátya a csónak orrában állt, csak a hátát láttuk, ahogy időnként meghajlik és felegyenesedik újra. A szákrudat emelgette, a csónakos meg a motorral volt elfoglalva, bár az éppen nem ment, mert lefelé haladtunk az árral. De attól még a motort babrálta és fütyült közben, valami nótát, ami a vasárnapi ebédeket juttatta eszünkbe. A hűtőtáskában volt rántott hús meg majonéz, Csabi maga elé vette és hosszan kotort benne, mire a csónakos felmordult, hogy a zörgéssel elriasztjuk a halakat. A nyitott hűtőtáska úgy világított a ladik közepén, mint valami széttépett, fehér kisállat. Nem mertünk egymásra nézni. A csónakos aztán még hozzátette: inkább kuttyogtassál. Tanácstalanul üldögéltünk tovább, mert egyikünk se tudta, hogy kell kuttyogtatni. Bátya türelmesen emelgette a szákrudat a ráerősített keresztfával, hal nem nagyon volt a szákban, csak apró keszegek. Lopva a csónakosra pillantottam. Fakókék micisapkáján körben hullámos vonalban kiült a só, gumicsizmáján meg akkora repedések voltak, hogy kilátszott a zoknija.

A ladik hirtelen megvonaglott, Bátya háta megfeszült, ahogy nagyot nyögött, és egy rántással kiemelte a keresztfát. A szákrúdon csak úgy zúdult le a víz a ladikba. A szákban egy jó tízkilós hal vergődött, de csak egy pillanatig láttuk. Akkorát csapott az uszonyával, hogy kifordult belőle, vissza a vízbe. Bátya felénk fordult és csak nevetett. A fák között kövéren imbolygott a Hold. Az ártér felől, ahogy a csónakos megmondta, kúszott felénk a köd. Először csak valami fényt lehetett látni. Aztán a fehérség hízni kezdett, végül elérte a ladikot is. Jó lesz indulni, szólalt meg Bátya. De a csónakos nem mozdult. Hátranéztünk. Félig az oldalára fordulva feküdt a csónak farában, először azt hittük, elaludt. De a szeme mintha nyitva lett volna. Bátya egy mozdulattal ott termett, mentében csak annyit vakkantott oda, hogy fogjuk meg a szákrudat. Csabi ügyetlenkedve bukdácsolt a csónak orra felé, hogy imbolyogni kezdett. Bátya közben hóna alatt fogva felhúzta a csónakost. Most már láttuk, hogy a fél arca egészen eltorzult. Egyik karja élettelenül csüngött mellette, a másikkal markolta az ülődeszkát.

 

Bátya egyik kézzel a csónakost tartotta, másikkal a motort próbálta berántani. Csak harmadjára sikerült. Gázolajszag terjengett. A berregés szétzúzta a csendet, és a ladik megindult alattunk. A parton aztán eltartott egy darabig, míg ki tudtuk húzni a csónakból. Csabi és Bátya két oldalról belékaroltak, és vitték a kocsiig. Én meg összeszedtem, amit tudtam, és loholtam utánuk. Bátya kitett minket a háznál, és továbbhajtott. Sokáig álldogáltunk a tornác előtt, kezemben a hűtőtáska, Csabiéban meg a csónakos micisapkája. Lecsúszott róla, ő meg felvette. A köd közben elért a kapuig, és már a tornácot nyaldosta. Mit csináljak vele, kérdezte Csabi. Tenyerében úgy hevert a gyűrött fakókék szövet, mint egy elgázolt test. Elvettem tőle, egyszer-kétszer meggyűrtem a kezemben. Egészen puha volt, nem ellenállt. Majd odaadom Bátyának, mondtam, és a táskába süllyesztettem.

 

Vártunk még egy darabig, de senki nem jött. Csabi unta meg hamarabb. Elindult a tornácon át az ajtó felé. Amikor hátat fordított, lopva megszagoltam a kezem. Aztán én is bementem a házba.