Moesko Péter: Megyünk haza (részlet)

 

 

A kutya

 

Ma van a fiam tizenharmadik születésnapja. Egy belvárosi McDonald’sban ülünk, és csöpög a kabátunkról a víz. A volt feleségem az asztal szélére dobja a bordó bőrkesztyűjét. Az is csuromvizes, és nem is igazán értem, miért kell összevizeznie vele az asztalt. A fiam viszont a kabátjából sem hajlandó kibújni. Behúzott vállakkal gubbaszt mellettünk, mintha attól félne, hogy észreveszi valaki. Amit meg is értek. De hát nem én akartam ezt a felhajtást.

Mikor Dia felhívott pár napja, hogy erre gondolt, értetlenkedve fogadtam az ötletét. Nem is csak azért, mert már hónapok óta nem beszéltünk, hanem mert nekem hamis volt ez az egész, hogy a fiunkat közösen elvisszük valami menő helyre. Főleg, hogy szemmel láthatóan most ő szenved a legjobban. Szótlanul eszi mindenki a maga Big Macjét, miközben én végig azon töprengek, vajon mire megy ki a játék. És hogy Dia miért olyan üde és kedves még velem is.

Végre előáll a mondandójával. Arra gondolt, hogy a fiunk nálam tölthetne három hetet. Itt szünetet tart. Merthogy ő és a pasija (ezt a szót használja, és nagyon nem illik hozzá), szóval a pasijával elmennek nyaralni. Újabb szünet következik. A fiam elfelejti lenyelni a kóláját, bambán tartogatja a szájában. Ezek szerint ő sem tudott az anyja furfangos tervéről. Rövid ideig szótlanul ülünk, és azon gondolkodom, miért nem vagyok képes legalább a látszat kedvéért bólintani, és azt mondani, hogy hát persze, ez csak természetes.

Gondolhattam volna. Annyira jellemző ez Diára. Mindezt telefonban is elmondhatta volna. De ő inkább idecipelt mindnyájunkat, a fiam előtt elvégre csak nem mondok nemet. Meg akkor már az orrom alá is dörgölheti, milyen boldog és kiegyensúlyozott nő lett belőle a válás óta. Megmutathatta a változatlanul formás fenekét meg a nevetséges bőrkesztyűjét. Ki hord ilyen időben bőrkesztyűt? Éreztem, hogy borsónyira gyűrtem a szalvétákat. Feldühített, hogy hagytam magam tőrbe csalni.

A fiam közben lenyelte a kólát, de nem szól egy szót se. Mégis mit mondhatna. Nyolcéves kora óta csak nyaranta láttam két hétig, meg minden karácsonykor egy délután. Találkozhattunk volna gyakrabban is, de egyikünk sem szorgalmazta. Ennyi pont elég volt. A karácsonyi délutánt végigszövegelte az anyám és az élettársa, a nyári két hetet pedig többnyire végigdolgoztam, és csak a reggelik voltak közösek. Nem volt igényünk többre.

És végre újra láthatod a kutyát is, teszi hozzá Dia váratlanul. A fiam értetlenül mered rá egy pillanatig, mintha azt is elfelejtette volna, hogy van egy kutyája, akit nem tudtak hova tenni, mikor új helyre költöztek az anyjával, ezért jobb híján hozzám paterolták a kertbe. A fiam meg sem próbálkozik a mosollyal, csak gondterhelten sóhajt. Dia erre elővesz a retiküljéből egy kis dobozkát. Boldog szülinapot, rebegi, majd próbál odahajolni a gyerekhez egy puszira, mire ő ösztönösen elhúzza a fejét. A dobozt azért elveszi. A csomagolás legalább a félhavi fizetésembe kerülhetett. Dia a fiam vállát simogatja, majd kihívóan rám mered. Ezt a szukát! Azért én is megpaskolom a fiú hátát. Az én ajándékomat majd nálam kapod meg. A gyerek megadóan roskad magába, majd kibontja az anyja ajándékát. Egy gigantikus méretű ezüstóra van benne. A fiamból önkéntelenül is kibuggyan egy halk röhögés. Mégis csak az én fiam.

Busszal jön ki hozzám a következő héten. Én épp a füvet nyírom. Ő kötelességtudóan megsimogatja a kutyát, majd bemegy a házba. A kisebbik szobát berendeztem neki. Mikor nálam van nyáron, át szoktam vinni a számítógépet, hogy ne unja magát halálra. Most is átvittem, sőt szert tettem egy vadonatúj forgószékre is. A számítógépen csináltam neki egy saját felhasználói fiókot még három éve. Úgy neveztem el, hogy „Bandita”. Azt gondoltam, esetleg viccesnek találja majd, de semmit nem mondott. Mindenesetre azóta is megvan a Bandita-fiók, azt szokta használni. Egyszer megpróbáltam belépni rá, de nem tudtam kitalálni a jelszavát. Ki tudja, mi mindent mentett le a gépre. Végül is nem kisgyerek már.

Mivel még egész tűrhető idő van, felajánlom a fiamnak, hogy süssünk szalonnát a kertben. Úgy néz rám, mintha valami egzotikus ázsiai kaját kínálnék neki, de nem tiltakozik, úgyhogy elkezdek tüzet rakni. Addig keríts nyársakat, mondom neki. Igazából sejtem, hogy nem tudja, hogy kell nyársat csinálni. Csak szeretném, ha valamiben a segítségemet kérné. Amióta megjött, lényegében hozzám sem szólt. Egész végig a szobájában kuksolt. Azt hittem, gépezik, de mikor benyitottam, láttam, hogy alszik.

A fiam mohón veti rá magát a szalonnára. Eleinte még próbál óvatoskodni meg fintorogni, de nem sokáig tudja türtőztetni magát. Valószínűleg már nem is emlékszik rá, mennyire szerette kiskorában a szalonnasütéseket és a baráti összejöveteleket a kertben. Na persze most csak ketten vagyunk, vagyis a kutyával együtt hárman, bár a fiam feltűnően próbál nem tudomást venni róla. Adj neki egy falatot, mondom. Ő erre tétován néz rám, majd a kutyára. De hát nem szoktunk evés közben enni adni a kutyának, motyogja végül. Milyen kutyának, kérdem erre. Hát… hát, dadogja, majd buta tekintettel azt mondja, hogy ennek a kutyának. Ő már évek óta itt él, és tőlem mindig kap egy kis jutalomfalatot, mondom. Erre a fiam is ad neki egy darab szalonnát. Szóval van új kutyátok, állapítom meg. A fiam nem felel, csak újabb falatot ad a kutyának. Némán hallgatjuk a tűz pattogását.

Miután végeztünk a szalonnával, bort töltök mindkettőnk poharába. Boldog születésnapot, mondom a fiamnak. Szereted a bort? Megvonja a vállát, és azt mondja, nem tudja. Amíg barátkozik a pohár tartalmával, előremegyek a fészerhez, és kihozom az ajándékát. Egy szerszámosládát raktam neki össze. Nagyon jól emlékszem, hogy kiskorában szeretett barkácsolni, és elég jó kézügyessége volt hozzá. Persze az anyja és a pasi lakásában aligha van módja barkácsolni. De miért is ne feszegethetné a határokat. A fiam meglepődik az ajándékon, és eleinte értetlenkedve forgatja a ládát. Aztán végül is felnyitja, és kíváncsian végigtapogatja a szerszámokat. Lehet, hogy mégiscsak Dia előtt kellett volna odaadni. Kiütéssel nyertem volna. A fiam megköszöni az ajándékot, és kortyol néhányat a borából.

Tiszta törölközőt adok neki, de ő csak ledobja a fotel karfájára, mondván, hogy ő reggel szokott zuhanyozni. Mióta, kérdem csodálkozva. Megint csak megvonja a vállát, és azt mondja, hogy már egy ideje. Nem tetszik ez a nyeglesége. Tavaly még nem volt ilyen. Füstszagúan akarsz ágyba feküdni, kérdem erre, a kelleténél talán kissé szúrósabban. Vonakodva indul a fürdőszoba felé. Ahogy elhalad előttem, ösztönösen kinyújtom a karom, hogy megsimogassam a fejét. Erre megfordul, és azt kérdezi, mi az. Semmi, mondom. Megigazítja a haját, mintha összekócoltam volna.

Lefekvés előtt még benyitok a kisszobába, hogy jó éjszakát kívánjak. Látom, hogy a kutya ott fekszik a fiam mellett az ágyon. Miért engeded, hogy felmenjen az ágyra, kérdem tőle. Most húztam új ágyneműt. Ekkor veszem észre, hogy a fiam már valószínűleg el is aludt, és most sikerült felébresztenem. Nem válaszol semmit, csak átöleli a kutyát — majdnem akkora, mint ő maga. Nem aludhat bent, mondom neki, majd lábhoz intem, és kitessékelem az udvarra. Télen is csak a legzordabb napokon engedem be éjszakára. A fiam a fal felé fordul, és tovább szuszog. Töltök még egy pohár bort. Eszembe jut, hogy babakorában milyen gyakran ellenőriztük éjszaka, hogy jól alszik-e. Akkoriban nagyon halkan vette a levegőt. A délutáni alváskor rendszerint a hasamra fektettem, és úgy feküdtünk egy-két órácskát. Abban a hitben éltem, hogy előbb-utóbb felvesszük egymás légzési tempóját, és amíg én lélegzek, neki is muszáj. Egészen sokáig komolyan hittem ebben.

A harmadik napra virradó reggel holtan találjuk a kutyát a tornácon. Egészen pontosan a fiam talál rá, és utánam kiabál, hogy menjek ki. Közben arra gondolok, hogy a gyerek már elkezdett mutálni, most mégis olyan a hangja, mint nyolcéves korában, a válás előtt. Ettől kiráz a hideg, évek óta nem hallottam ezt a hangot. A kutya úgy hever a földön, mint egy nagy, poros szőnyeg. Teljes szélcsend van, egyetlen szőrszála sem mozdul. Jó fél percig egyhelyben állok, képtelen vagyok bármit is tenni. A fiam értetlenül mered a kutyára, nekem pedig eszembe jut, hogy valószínűleg még soha életében nem szembesült a halállal. Minden közelebbi rokona él még, és ez a kutya volt az első háziállata. Közben azt látom, hogy a gyerek óvatosan simogatni kezdi a kutyát, és a nevén szólongatja. Próbálja felébreszteni.

Végre közelebb lépek. A kutyán semmi nem látszik. Pont ugyanígy néz ki, mint amikor alszik. A fiam kábán hátrébb kúszik egy kicsit. Megrázom a fejem, majd felé fordulok. Nem hallottál semmit? Először nem is érti a kérdést, mire én az ablakra mutatok. Pont a te ablakod alatt fekszik. Ez a hír az újdonság erejével hat rá, és látom rajta, hogy máris bűntudata van, amiért nem hallotta, mi történik. Talán egy róka marta meg, teszem hozzá.

De miért, kérdi a fiam egy kicsivel később. A padon ülünk, és tanácstalanul meredünk a kutyára. Butaság, de mintha én is arra várnék, hogy felébredjen. Nem tudom, felelem végül. Lehet, hogy veszett volt. Különben sem biztos, hogy róka volt a tettes. Lehet, hogy egy patkány. Ennek hallatán a fiam elborzad. Nem hiszem, hogy látott valaha is patkányt. Miért nem védekezett, kérdi aztán. Simán végezhetett volna a rókával. A fiam kitartóan mered rám. Nem éppen számon kérőn, de legalábbis dühösen. Öreg volt már, mondom jobb híján. Lehet, hogy már elfáradt, és nem akart tovább élni. De hát most itt vagyok én is, mondja erre a fiam csalódottan. Igen, bólintok. De eddig nem voltál itt.

A gyerek a nap hátralévő részét a szobájában tölti. Én a fészerben. Késő délután végül is rászánom magam, és bemegyek a szobájába. Leülök mellé az ágyra, és egy ideig hallgatom a szuszogását. Tudom, hogy nem alszik, hiába van csukva a szeme. Halkan, majdhogynem suttogva kezdek beszélni.

Ez a kutya veled egyidős volt. Egy hónappal utánad született, és hathetes korától velünk volt. Veled együtt nőtt fel, és nagyon szeretett téged. Amikor anyáddal új helyre költöztetek, és a kutyát idehoztátok, utána hetekig meg volt zavarodva. Majdnem minden nap elszökött. Sokáig bent aludt esténként, és órákon keresztül ült az ajtóban. Arra várt, hogy érte jöjj. Nyaranta, mikor itt voltál két hétre, utána mindig nagyon bánatos volt. Napokig nem evett, és csak kóválygott, mint egy holdkóros. Egy kutyának másképp telik az idő, ez igaz. De egy kutya sokszor még jobban emlékszik, mint egy ember. Mindig is téged tekintett a gazdájának. És azt hiszem, még egy évet már nem bírt volna ki nélküled.

Nem nézek a fiamra, de a szemem sarkából látom, hogy a párnába törli az arcát. Érzem, ahogy uralkodik magán, hogy ne szipogjon. Úgy döntök, ennyi elég volt, és magára hagyom. Este készítek neki egy kis tejbegrízt, a régi kedvencét. Sejtem, hogy nincs étvágya, de fontos, hogy egyen. Egy bögre kakaót is elé teszek, amit szintén nagyon szeretett, és bármennyit meg tudott inni belőle. Elcsigázva esszük a vacsoránkat, és hallgatjuk a tévé duruzsolását a háttérből.

Lefekvés előtt még bemegyek a fiam szobájába, és ismét leülök az ágyra. Megsimogatom a fejét. Ezúttal nem mond semmit, csak tűri. Jelentőségteljesen mély lélegzetet veszek. Erre rám néz. Azt gondolom, úgy tisztességes, ha te temeted el a kutyát. Hosszú csend áll be közöttünk. Visszatartott lélegzettel farkasszemet nézünk. A fiam végül a fal felé fordul, és magára húzza a takarót. Egy pillanatra elbizonytalanodok, de aztán megemberelem magam. A fészerben van ásó. Az udvar végében eláshatod.

Hajnalban arra ébredek, hogy a fiam a fürdőszobában matat. Kimegyek, és látom, hogy az előző nap levetett nadrágom zsebeit kutatja. Mit csinálsz, kérdem. Ő jéggé dermed, és a tetten értek ijedtségével bámul rám. Semmit, vágja rá automatikusan. Pénzt kerestél, kérdem én. Erre nem mond semmit. Egy darabig állja a tekintetemet, majd lehajtja a fejét, és visszadobja a szennyeskosár tetejére a nadrágomat. A konyha faliórájára nézek: fél öt. Úgy döntök, már nincs értelme visszafeküdni, így felteszek egy kávét, és megvajazok néhány szelet kenyeret. A fiam kelletlenül jön ki a konyhába, és duzzogva ül asztalhoz.

Pont, mikor befejezzük a reggelit, elered az eső. Eleinte csak szemereg, majd egyre vadabbul kezd szitálni. A fiam arca egy árnyalatnyival derűsebbé válik. Keményen nézek rá. Mindjárt adok esőkabátot és gumicsizmát, mondom neki. Fagyos tekintettel néz rám, majd felpattan a székről, és berongyol a szobába. Hagyom, hadd dühöngjön egy kicsit. Mikor hét körül benyitok hozzá, látom, hogy elaludt és izzadságban fürdik. A homlokára teszem a kezem. Semmi kétségem nincs afelől, hogy belázasodott. De abban is biztos vagyok, hogy csak a teste próbál tiltakozni.

Tíz körül felkel, és kimegy pisilni. A konyhában ülök, és rejtvényt fejtek. A fiam egyszer csak elém áll, és dacos, ugyanakkor elszánt tekintettel néz rám. Kéri az esőkabátot és a gumicsizmát. Megfontoltan bólintok, majd előkotrom neki a szekrényből az egyik gumicsizmát és az esőkabátomat. Kinézünk az ablakon: mintha dézsából öntenék. A gyerek arca elkomorodik, de felhúzza a lábára a csizmát, és belebújik a kabátba. Még egy utolsó pillantást vet felém. Azt hiszem, teljesen helyénvaló, hogy dühös. Jól tudom, mit érez, de azt is tudom, később mit fog érezni.

Amint kilép a tornácra, utánam kiabál. Amióta itt van, most először mondja nekem, hogy apa. Nem megyek ki, csak belépek a szobájába, és kinézek az ablakán. A fiam tehetetlenül áll a kutya mellett. Ekkor veszem észre a kutyát, legalábbis ami maradt belőle. Darabjaira bontva hever a földön, a felismerhetetlenségig trancsírozva. Egyedül a feje maradt épen, elválva a testétől. A nyakából hosszú cafatokban lógnak az ínszalag- és izomdarabok. A teste egyetlen egybefüggő, véres pocsolyává változott, itt-ott lehet csak felfedezni egy béldarabot. A csontjai csupaszon merednek az ég felé, az eső szinte már teljesen tisztára mosta őket. A fiam észreveszi, hogy véletlenül rálépett egy kis húsdarabra. Ijedten hátrál, és azonnal hanyatt is esik. Ülve marad a földön, és továbbra is a kutyája tetemét bámulja.

Kinyitom az ablakot, hogy beszélni tudjak hozzá. Ezt addig kell eltakarítani, amíg esik az eső. Hosszan bámul rám, és látom a tekintetén, hogy mindjárt robban. Végül mégsem mond semmit, csak ülve marad a betonon, és nézi a belsőségeket. A fészerben találsz zsákot. Abba szedj bele mindent. Utána eláshatod kint, a hegyekben. Ne itthon, mert valószínűleg úgyis ki fogja ásni valamilyen állat. A fiam ekkor ismét felém fordul. Egyszerre tűnik mérgesnek és kétségbeesettnek. Nem segítesz? A te kutyád, mondom neki. Ha már az utóbbi években nem viselted gondját, legalább most ne hagyd cserben. Látom, hogy remegni kezd a szája. Végül elfordul tőlem, felhúzza a térdét, és lehajtja a fejét. Becsukom az ablakot. Hagyom, hadd búcsúzzon el a kutyától, mielőtt munkához lát.

Késő délután, szürkületben ér haza. Az esőkabáton hányásnyomok éktelenkednek. A gyerek tetőtől talpig csuromvíz. Forró vizet engedek neki a kádba, közben pedig belé diktálok egy fél kupica pálinkát. Eltorzul tőle az arca és kirázza a hideg, de a vacogása hamarosan elmúlik. Leveti minden ruháját. Addig készítek egy rántottát, mondom, és kimegyek a konyhába. Miközben verem fel a tojásokat, azon gondolkodom, hogy már öt éve nem láttam meztelenül a fiamat. Nem tudtam, hogy ilyen vékony és fejletlen. Egy pillanat erejéig az is átfut az agyamon, hogy talán rosszul emlékszem, és még nincs is tizenhárom éves. Lehet, hogy csak tíz vagy tizenegy? Nem, dehogy, rázom meg a fejem, és hozzáadok egy kis extra szalonnát a rántottához.

Szótlanul esszük a vacsoránkat. A fiam csak matat a tányérján, alig tud leküzdeni egy-egy falatot. Egyél, mondom neki, de látom, mennyire sápadt. Azt hiszem, ez érthető, úgyhogy nem erőszakoskodom. Arra azért ráveszem, hogy a teáját megigya. És, anyádéknál milyen kutyád van, kérdem aztán. Nem néz rám, megvonja a vállát. Csak egy kutya, mondja. Egy korcs. Szóval egy korcs, bólintok. És, nagytestű? Hány éves? A fiam ezekre a kérdésekre már nem hajlandó felelni, csak az ölébe mered, és az ujjait tördeli. Csendben befejezem a vacsorát, és fél füllel a tévé híradóját hallgatom.

Miért nem segítettél, kérdi egyszer csak a fiam. Értetlenül nézek rá. Te nem szeretted ezt a kutyát, tesz fel egy újabb kérdést. Miért kérdezel ilyet? Tudod, hogy nagyon szerettem, de ő a te kutyád volt. Neked kellett végső búcsút venned tőle, nem nekem. A te kutyád is volt, vágja rá erre a fiam. És szerintem haragudna rád, ha tudná, hogy nem segítettél! Ekkor feláll az asztaltól, és bemegy a szobájába. Hagyom, nem megyek utána. Rosszul esnek a szavai. Hiszen ő is nagyon jól tudja, hogy a válás óta lényegében ez a kutya az egyetlen társaságom. Emlékszem, mikor pár éve Dia idehozta, mennyire dühös voltam rájuk. Mintha csak elém vetették volna, hogy tessék, érd be ezzel. Lényegében gúnyt űztek belőlem. De nem érdekelt. Megszerettem a kutyát. A kutya viszont nem szeretett engem. Nem lehet hibáztatni, egyszerűen csak nem én voltam a gazdája.

A kapu csukódására ébredek másnap reggel. Először nem tudom eldönteni, hogy csak álmodok-e, vagy már ébren vagyok. Olyan, mintha egész éjjel ezzel a kapucsukódással álmodtam volna, és mintha most már sokadszorra hallanám, olyan sokadszorra, hogy már nem is igazán figyelek fel rá. Aztán mégis felkelek, és megbizonyosodok róla, hogy a fiam elment. Úgy-ahogy beágyazott maga után, összepakolta a cuccait, és elment. Körbenézek azért a házban, de sejtem, hogy nem hagyott cetlit. Belépek a kisszobába. Még a levegőben van a fiam illata. Kinézek az ablakon, és látom, hogy már csak egy-egy kisebb folt jelzi a kutya helyét. A fiam alaposan feltakarította. Mégis csak az én fiam.

Még két hetünk lett volna hátra. De talán jobb is így. Két hét, az csak két hét. Viszont amit most tanult, egy egész életre tanulta, még épp idejében. Nekem sajnos ez nem adatott meg, de megfogadtam, hogy én nem leszek olyan, mint az apám. Én magam tanítom meg a fiamnak, hogy mi a helyes, és nem bízom az életre ezt a feladatot. Tény, hogy ez most a kutya életébe és két közös hetünkbe került. De a kutya amúgy is öreg volt már. Az elvesztegetett idő pedig egyszer meg fog térülni.

Egy hét múlva megtalálom a fészerben a tűzifarakás tetején a tégelyt. Szinte már meg is feledkeztem róla. Kidobom a kukába.

 

forrás: https://litera.hu/irodalom/konyvajanlo/moesko-peter-megyunk-haza-reszlet.html