Bódis Kriszta: ARTISTA (részlet)
 
 
 
„– Mit csinálsz?
– Próbálok repülni.
– Szerinted az emberek tudnak repülni?
– Az emberek nem. De én igen.”
 
*
Ha valaki kamaszkorában kerül be, az rosszabb, mintha kiskorában, pár hónaposan mondjuk.
Mert szerintem akkor már tudja, tizenhárom évesen már fel tudja fogni, hogy hova kerül, hogy mi történik vele. Amíg kicsi, addig annyira nem.
Ha az ember kicsi, abban az a rossz, hogy a nagyobbak bántják. Itt az Átmenetiben az óvodások a másik szárnyban vannak. Ebben meg a nagyobbak. Lányok, fiúk vegyesen. Ha valaki azt akarja, hogy békén hagyják, átmegy a kicsikhez. Mert a nevelőhöz hiába megy, az nem csinál semmit.
Engem a tanárok miatt hoztak be. Tizennégy voltam, hogy állítólag nem jártam be az iskolába, csavarogtam meg ilyenek. És hogy akkor a szülő ezek szerint nem alkalmas arra, hogy neveljen.
Amikor behoztak, nagyon rossz volt. A bezártság. Mindenhol rács. A hátamon felállt a szőr.
Persze velem is próbálkoztak. De én úgy voltam vele, van, akivel lehet beszélni, és van, akivel meg nem is érdemes.
A fiúk meg a lányok így külön vannak. Úgy értem, hogy nem nagyon vegyülünk, ilyen, hogy beszélgetnénk, azt nem.
Tudja, megvannak a törvények. Például mondok egyet. A drog. Arról, hogy ki hogyan szerzi, és hogy juttatja be, arról nem beszélünk. Egymás közt sem. Senkinek. Az nem téma. Hamarabb téma, hogy a Laci meg... már bocsánat, a Rozikával a zuhanyzóba’, vagy mit tudom én, hogy ki kivel és mikor, mint arról beszéljünk, hogy a drog. Az nem téma.
Olyan, hogy roma vagy? Az itt nem téma. Nem érdekes, hogy roma vagy vagy magyar. Itt a bőrszín nem számít. Lehet veled beszélni vagy nem. Ez a lényeg. Az, hogy te egy roma csávó vagy, paraszt vagy, egy magyar gyerek vagy, az itt nem érdekel senkit, de senkit.
Az a különbség, hogy a romák keményebbek, a magyarok meg nem annyira. Talán csak ennyi a különbség.
Mondjuk, itt van a Feri. Hiába magyar, mégis figyelnek rá, úgyhogy az itt nem számít, hogy neked az anyád magyar, az apád meg cigány vagy mindkettő. Az itt szerencsére senkit nem érdekel.
Szerintem akkor már jobb itt, mint egy másik otthonban például. De ez az Átmeneti. A nevében is benne van. Ideiglenes.
Én szeretnék itt maradni, de ez majdnem lehetetlen. Ha eldöntik, hogy hova tesznek, menned kell.
Jó, de ez maradjon köztünk, oké? Szóval, ami a tetőtérben van. Az egy lehetőség lenne. Hogy ott a Gyulabá csapata. Az más. Én irigylem őket. Mert azok maradhatnak. De kivételes. Az kizárólag az igazgató úr ügye. Ha lenne megüresedés, akkor se. Sajnos nekem a rossz tanulmányi eredményem miatt, meg a drog miatt is, nem volna esélyem. Mondta is nekem a Gyulabá:
– Tedd a szívedre a kezed, Janókám.
Hát értek én a szóból. Úgyhogy biztos, továbbkerülök.
Mondjuk, én is már lassan három éve vagyok itt. Igen. Ideiglenesen. De közben egyszer elvittek javítóba vidékre. Az nagyon rossz volt. A nevelők nemegyszer megverték a gyerekeket, engem nem annyira, mert én azért keményebb gyerek vagyok. A kicsiket rendszeresen verték. Vizes törülköző, rugdosás meg minden. Volt egy pedofil paraszt is, de szerencsére arról kiderült. Egy gyereket kórházba vittek miatta, és akkor kiderült. Ott csak fiúk voltunk. Be voltunk zárva rendesen. Mint a börtönben. Nem lehetett kimenni, megvonták a zsebpénzedet, ha akarták, mert úgy látták, hogy mondjuk leromlott a tanulmányi eredményed. Nem voltak saját ruháink. Egy héten egyszer osztottak tisztát, mindig szakadtak voltunk. Hát én ott így rendesen kiakadtam. Volt egy kisebb balhém. Megszöktem. Végül megint visszahoztak ide az Átmenetibe, hogy akkor majd elkerülök máshova.
Akkor is úgy volt, hogy reggel fölkeltenek, és akkor mondják meg, hogy most átvisznek. Az ember az utolsó pillanatban tudja meg, hogy hova.
Mondjuk, itt is úgy van, mint a többi helyen, hogy az ember nem hagyja a szekrényében a holmiját. Már azt a keveset, amit szerez. Ellopják. Magadon tartod a legjobb cuccaidat és kész.
Jó, vannak itt programok, most próbálkoznak ezzel. Nem tudom, meddig fog tartani. Lehet, hogy az egész, hogy most jobban idefigyelnek ránk, a Pinkler miatt van, mert akkor a tévék is meg mindenki itt volt. Nagyon rászálltak a Gelencsérre, az igazgatóra.
Maga is akkor volt itt abból a hivatalból vizsgálódni. De ha a Gelencsér nincs, akkor szerintem maguk hiába vizsgálódtak volna, hogy milyen rossz az intézetiseknek. Hogy nincsenek meg a jogaik. Igaz? Mert az érdekelte magukat, hogy betartják-e a jogainkat... Most egy évre rá megnézik megint, változott-e valami.
Na, tudom én. Én ám mindenre emlékszek. Szerintem pont egy éve volt. Igaz? Na, mondom, hogy nekem nagyon jó az emlékezőtehetségem. A Pinkler már egy hónapja csavargott akkor. A Jocóékkal meg a cigányokkal, gondolom én. De csak következtetek. És a Tomkrúz hozta vissza...
Láttuk magát is. Mondom a srácoknak:
– Megint itt az a jó gádzsi!
Remélem, most nem sértettem meg ezzel.
Amikor a Tomkrúz hozta vissza a Pinklert személyesen. Az nagy volt. De hiába.
Azt mondják, maga beszélt vele utoljára, és a Pinkler még aznap lelépett megint.
És utána volt a balhé.
Hát személy szerint nekem nem lett jobb semmi azóta. Nekem a Pinkler amúgy is nagy haverom volt, kimondom. Én nem tudok felejteni.
A relaxáció, ami jó. Mert tényleg nekem élmény volt. Olyan volt, mintha, hogy is mondjam... Mintha szabad lennél. Behunyod a szemed, és olyan nyugodt meg jó minden. A drog, az más. Az felpörget.
A kicsiknek, azt hiszem, ilyen bábozás van. De hogy ez meddig tart? Egyetemisták csinálják. Különösebben nem beszélgetünk velük. Idejönnek, és csinálják ezeket az úgymond foglalkozásokat. De az az igazság, hogy én nem sokat voltam, mert kint voltam. Engedéllyel meg anélkül is.
A Pinkler olyan volt, hogy bejött, kaja, tiszta ruha, azt húzott el. A nevelők már nem tudtak mit kezdeni vele, beletörődtek. Mondjuk, vele szerintem nem is lehetett semmit csinálni. Előtte nem volt csukott ajtó meg rács. Én láttam. De a Sodrásból, a leánynevelőből is tudom, felmászott ő a sima falon. Nem hazudok. De nem nagyon volt itt senkivel jóba, mondom, jött-ment. Nem lehetett bezárni.
A Gelencsért is azzal akasztotta ki, hogy behozza a drogot, meg hogy rossz hatással van a többiekre. A nevelők szerintem kiütést kaptak tőle. Inkább maradjon kint, legyen szökésben, szerintem ez volt hallgatólagosan.
Igen, megszületett a lányom. Öt hónapos. Hát nem jó, mert én akkor sem éreztem magam érettnek erre, mondtam is magának, hogy még én is gyerek vagyok. De a lány, a barátnőm azt mondta, hogy megtartja, és ő fel tudja nevelni. Nem szóltam semmit. Ebbe én nem szólhatok bele. Ritkán látom őket, mert itt az ember be van zárva. Inkább tőle kellene megkérdeznie, hogy hogyan tudott beleszeretni tizennyolc létére egy tizenkét éves fiúba. Annyi voltam, amikor megismerkedtünk, és nagyon nagy a szerelem, ötödik éve. Máig elválaszthatatlanok vagyunk, de hogy van ez, azt ne kérdezze, mert azt én sem értem. Én megkérdeztem tőle egyszer, hogy hogyan tudott belém szeretni. Azt válaszolta, hogy ő sem tudja.
Visszatérve a Pinklerre, mert szerintem magát még mindig ő érdekli, mert maga szerintem nem tudja feldolgozni, de inkább nem mondok semmit. Akkor keveset beszélgettünk magával, pedig én szeretek beszélgetni.
Ami Pinklerrel történt, az nekem is sok volt. A haverom volt, hiába, hogy csaj. Én múltam tizenhat, ő múlt tizenhárom. De nem számított.
Miért, ha nem történik ez vele, mi lett volna? Kérdezem magától.
De nincsen garancia szerintem arra, hogy ez ne forduljon elő mással is. Nem egy gyereket ismerek. Nem tudnak vele mit kezdeni, ahogy velem se.
Jó, itt van most ez a relaxáció. Meddig? Aztán elmennek az egyetemisták, vagy engem visznek máshova, ahol még ennyi sincs. Maga tudja. Végigjárta az intézeteket, azt mondta. Gondolja, hogy egy év óta változott valami? Hát ne gondolja.
Mondom, ami itt van, az kizárólag a Gelencsérnek köszönhető. Szerintem. Ezek az egyetemisták csinálnak egy ilyen filmet is. Majd nézze meg, mert abba benne vagyok. Énekelek benne.
Volt egy ilyen körkérdés, hogy ki mire vágyik karácsonyra. Senki nem akart semmit. Ilyet, hogy magnó vagy ruha? Csak azt, hogy hazamehessen a családjához. Sírtak. Én is sírtam, nem tudott érdekelni, hogy vesz a kamera. Hát ilyenek vagyunk. Mind a családjához akar menni.
Az újak szerintem nem nagyon hallottak a Pinklerről. Az az egy hét, amíg nem lehetett tudni semmit az állapotáról, na, az mindenkit kikészített. A Sodrásban a barátnői hallgatást fogadtak. De én nem csodálkozok, hogy a nevelők se beszélnek róla. Ugye, jobb azt elfelejteni. A Mariann egy ideig, mikor kiszökött, kiment még az oszlophoz. Aztán most már a Mariannt is meg lehet nézni...
És akkor most maga egy év után mit akar ezzel? Arra meg úgyse tudja meg soha a választ, hogy ki a felelős.
Hogy összetett dolog? Lehet, hogy ez a maga baja. Szerintem az élet fekete-fehér.
 
 
Oktogon
 
Leugrott. Körül se nézett, egyenesen előreindult a téglakerítés mellett. Ahogy a sarkon befordult, egy férfi mellkasának ütközött. Nem emelte föl a fejét, hátralépett, hogy futásnak eredjen. A férfi elkapta a csuklóját, és bilincset kattintott rá.
– Kurva élet! – rántott egyet a kezén. – Dénesbá?
– Pinkler.
Dénesbá hangjában nem volt csodálkozás, csak rendreutasítás. Mégsem indultak vissza az Átmeneti bejárata felé. Dénesbá vonszolni kezdte Pinklert. Pinkler húzatta magát, nem érdekelte, hogy az emberek megbámulják. Dénesbát sem érdekelte. Legalább egy órát gyalogoltak szó nélkül, mire az Oktogonhoz értek. Dénesbá az Ady-szobor előtti kőpadnál állt meg.
– Ha én ide leülök, érzem Adyt mögöttem.
És Dénesbá tényleg leült, maga mellé húzva Pinklert, aki nem érezte Adyt, pedig Ady ott volt mögötte is. Azt, hogy Dénesbá mit érzett, azt mindig lehetett tudni, mert elmondta:
– Nem fogod elhinni! A főúton forgalom, nyüzsi, zaj, nekem, itt belül csend van.
Mutató- és középső ujjával megérintett egy batikolt csigát a szíve magasságában.
A város sistergett a hőségben.
– Én tudok itt ülni egy-két órát, mintha kint ülnék a temetőbe.
Dénesbá átnézett a fel-alá és keresztbe-kasul szaladgáló embereken, a megtorpanó és meglóduló járművek villogó testén.
A túloldalon Pinkler észrevette a barna pólós fiút. Dénesbá rezzenéstelenül bámult előre, de aztán mintha ő is az út másik oldalán sietőt figyelte volna. A napszemüvegest a hosszúnadrágban, a derekára csavart pulóverrel.
A Janó haverja volt. A legmelegebb nyárban is pulóverben, hosszúnadrágban vagy dzsekiben és melegítőben.
Pinkler mostanában gyanakodott, hogy átveri őket. De nem akart szólni. Csak akkor jegyezte meg ő is a Janónak, amikor már a Janó is gyanakodott, hogy a haverja nem méri ki rendesen az adagot.
A Janó haverja eltűnt szem elől. Dénesbá éppen ott folytatta, hogy: – a temetőbe, ha egyáltalán csend van a mai világba egy temetőbe, ki tudja... – mikor a Janó haverja hirtelen közvetlenül előttük termett.
Dénesbá átadta a pénzt, elvette a csomagocskát, és megismételte, hogy „ki tudja”, de rá se nézett a Janó haverjára, átnézett a barna pólóján, át az egészségtelen színű bőrén, a nyeszlett bordáin, át a fiúökölnyi szíven, bár ott mintha kicsit tovább időzött volna, mintha magával sodorta volna a pulzáló áramlás. Dénesbá nézését a Janó haverjának fáradt vére sodorta a mérgezett szerveken át.
A Janó haverja továbbállt. Dénesbá nagyot, szomorút sóhajtott.
Most már kristálytisztán érzékelhetővé vált újra minden, minden, amit a Janó haverja néhány pillanatig kitakart: „a forgalom, a nyüzsi, a zaj”.
 
*
Nekem ez még mindig fáj.
Ez nem olyan, hogy az ember fogja magát, és elfelejti.
Ezt pszichológiailag az ember lelkének fel kell tudnia dolgozni.
Kértem az engedélyeket, jártam a pályázatokkal az önkormányzathoz, de el lettem utasítva. Hogy a munkanélküliségem lenne az oka, de kérdem én. Keresek, járok, de nem kapok.
Mert a régi rendszerbe azér ez nagyon másképpen volt. Mert lehet, hogy rossz volt egy ideig, de később én nem emlékszek. Pedig nekem volna is okom haragudni, mert nem fejezhettem be a gimnáziumot a ruszkik miatt. Részt vettem az eseményekben, mint diák. De azt akkor is alá kell írni, hogy munkája volt az embernek minden körülmények között, és ha nem, elvitték, jól hallgasson ide, mert maga még fiatal, elvitték köz-ve-szé-lyes, érti? Közveszélyes munkakerülésért, és becsukták, kérem szépen! Ottan nem volt apelláta!
Aztán nekem derékba lett törve az életem. Hogy nem mehettem tovább.
De én, kérem, kitanultam a kőművesszakmát, egy. Kettő, az épületszobrászatot. Mert engem a történelem az nagyon érdekelt mindig. Most hallgasson ide egy picit. A mi brigádunk csinálta az Esterházyk, Festetichek meg a Károlyiak palotáján is a címert meg mindent. Az embernek ehhez a hieraglikához is érteni kellett ám! Én tisztában vagyok vele meg a restaurációval. Úgy állítottuk helyre, eredeti formájába, ahogy volt.
És akkor azt mondja nekem a hivatal, hogy nem vehetem ki, mert nincs fürdőszoba, a gyereket. Mert mind a mai napig... ne haragudjon...
Kér? Higgye el, soha nem ittam egy kortyot se azelőtt... Én megrögzött antialkoholista voltam, ezt megmondhatja bárki. De azóta... nem megy másképp...
Most már mindegy... Hát sír az ember... Mit tehet? Sír.
Megbeszéltük, ekkor jössz haza, és akkor jött haza. Csak a haveri kör. Az volt rá nagyon rossz hatással.
Végül meg jöttek, hogy nincs fürdőszoba, hogy akkor vissza. De jól hallgasson meg. Én tudom. Az anyja keze volt a dologban. Az nem bírta elviselni, hogy nálam van a gyerek. Aztán már ki se vehettem, mert a lakásmaffia áldozata vagyok, jól nézzen meg, hölgyem, élő példa, mert a belügyminisztérium mit tesz? Semmit nem tesz! Itten vagyunk az utcán, a híd alatt, mert szó szerint. Ezek itt mellettem abba a lyukba laknak, hölgyem, nem hazudok. Egy lyukba. Ez itten, ez az ember valamikor nagy ember volt, tanult ember, úgy higgye el nekem, ahogy mondom, ez a piros inges. És most nézzen rá. Mert innen nincs visszaút. Ezt én mondom magának, mert hajléktalannak lenni, az bélyeg az emberek szemébe, és hiába a szakmám meg a műveltségem. Hogy menjek innen bárhova is? De mit csinál az a minisztérium? Megmondom én magának, hogy hol van a kutya elásva. Mert a fejétől bűzlik ám a hal. Hát egy nő a belügyminiszter! Egy nő! Megáll az eszem! Én nem politizálok, kérem szépen, de egy nő a belügyminiszter? Hát azt is jól meg kellene... már megbocsásson, mer az ilyennek az hiányzik... hogy jól megrakják!
Az anyja meg hitegette, hogy kiveszi, meg hogy csak ideiglenesen adja be. Először betette, mikor elváltunk. Mert megcsalt, megmondom én kereken, mert nem szégyen az. Neki szégyen, nem nekem. Hiába tagadta. Aztán nyolc-, tízévesen, és akkor már csak napokra vette ki, mert nem igaz az, hogy nem bírt vele, mert nem. Csak hát az anyjának mindig fontosabb volt. Hogy annak számolatlanul ki-be a férfiak az ágyából. De az nem lett megköszönve, hogy én vakartam ki a szarból, hölgyem, mert hova ment volna, amikor kiengedték? Intézetis volt. Az intézetis az intézetis, érti, hogy mit mondok. Az nem tudja, nem tanulja meg értékelni, hogy mi a szeretet, mert ő sem kapott. Én mindent, de mindent a lábai elé. Güriztem. Látja? Hiába!
Sose felejtem el, amikor megszületett a gyerek, és mondják, Pinkler úr, egészséges, mit tudom én, hány kiló. Megyek be, és a doktornőnek mondja az én drágalátos feleségem, sose felejtem el, mert a szívem... bocsásson meg... mert a szívem kifacsarodik...
Tartja ott a kicsit... és mondja a doktornőnek:
– Most mit csináljak vele?
Erre a doktornő:
– Hát szeresse.
Mert hát az az alap, ezt egy olyan, mint én vagy mint maga, az tudja. Mit kellene még különösebben csinálni. Erre ő meg... ne haragudjon, hölgyem, mindjárt elmúlik...
Erre ő: – Meg tetszik mutatni, hogy azt hogy kell?
Hát most mondja meg. Árva lány volt ez, nem tudta ez, hogy mi a szeretet, nem jött ez neki az ösztöneiből. Mondja meg! De őszintén! Így van, ugye. És akkor én még sajnáltam is, mert akkor én még arról nem akartam tudomást se venni, hogy az én feleségem egy kurva, hölgyem.
És amikor egy éve az eset a gyerekkel megtörtént, hát a feleségem virágos szoknyában... mert az én kis feleségem soha, de soha nem tudott sírni!
Ne haragudjon, elhasználom itten a zsebkendőit... na, várjon, van itt nekem ez a táska. Öreg szaki vagyok én. E nélkül a táska nélkül már nem is érzem embernek magam. Na, ebbe van valami, én ezt odaadom magának, mert én ezt már meg se tudom nézni, ilyen kis kazettát meg be se lehetne tenni a videóba, ha volna, se tudnám. De én ezt magának adom, mert... ez az... ez az... hát az egyetlen róla...
Nézze, igen itt, ez a... fénykép. De ezt nem adom, ez nekem itt van mindig, látja?
Na, ezen a kazettán, úgy tudom, ő van. Az intézetbe adták a holmijával együtt. De nekem nem vesz rá az ideg, hogy megnézzem, ha meg tudnám se, inkább magának adom....
Nekem már mindegy. Nekem az életem nemegyszer derékba lett szelve, hölgyem, sajnos.
 

 

 

 

 

(http://epa.oszk.hu/01000/01050/00019/06.html)