Az áprilisi Látó számomra legkedvesebb szövege A versmondólány Rékai Anettől. Talán azért, mert az általános- és középiskolás színjátszókörök rám is nagy hatással voltak. A novella azonban nem csak a régi drámás húrokat pengeti meg. Közvetlen és hiteles hangon beszél a kamaszkori önkeresésről, a profizmussal való találkozásról a középszerűség nézőpontjából és arról a torokszorító érzésről, mikor az odafigyelés és a szakértő segítség teljes hiányával szembesülünk. [W.E.]

Ha úgy érzed, a nap végére teljesen lefáradtál, és már olvasni sincs erőd, akkor hallgasd meg a novellát a Beszélő Szófán Mészáros Pancsa előadásában!

https://www.szofa.eu/beszelo-szofa-audio.php?id=15

Ha pedig támogatni szeretnéd az oldalt, látogass el a tőkeportál honlapjára!

https://tokeportal.hu/szofa

 

 

Rékai Anett : A versmondólány

 

Egyébként kiskoromban tisztára olyan volt az agyam, mint a szivacs. Emlékszem, az ovis évzáró ünnepségen a terem közepére ültettek, én meg elmondtam a Kis gömböcöt. Az volt a csoport kedvenc meséje, és csomószor meghallgattuk, szóval így megjegyeztem. De az volt a pláne az egészben, hogy az óvónők ideadták a könyvet, és azt mondták, csináljak úgy, mint aki olvas. A szülőknek totál leesett az álla. Jól átbasztunk mindenkit. A műsor végén kábé megrohamozták anyámat. Tudni akarták, hogy lehet, hogy még csak jövőre leszek iskolás, de már folyékonyan tudok olvasni. Anyám meg csak adta a hülyét. Behaltam az egészen, de komolyan.

Azt hiszem, mindenki azt gondolta, hogy színésznő leszek. Vagy minimum ez a nagy álmom. Merthogy kábé bármit rám lehetett bízni. Versmondást az évnyitón meg az évzárón, műsort október huszonharmadikán és március tizenötödikén, ünnepi köszöntőket, mindent, amit akarsz. Soha nem voltam lámpalázas, és gyorsan megtanultam a szövegemet.

Az áltis színjátszókört egy hatvanas nyanya vezette, a Gabi néni, aki már első alkalommal közölte, mit adunk elő abban az évben. Azonnal ki is osztotta a nagyobb szerepeket a felsősök között, akik évek óta jártak ide, és már benyalták magukat a meleg szarig. Az első két-három évem ezért elég gyatra volt, mert csak statisztálni lehetett, rohangálni a kellékekért meg díszletet festeni. De láttam én a Gabi nénin, hogy nem fogja azt komolyan venni, aki nem hajlandó elvégezni a kulimunkát, és mindjárt játszani akar.

Volt például egy osztálytársam, a Kalapos Liza, ott ült velem a harmadikban, és nézte, hogy osztja szét a jó szerepeket a Gabi néni a hetedikesek meg a nyolcadikosok között. Azt mondta, hogy jó, akkor ő majd visszajön hetedikben. Vissza is jött, de a Gabi néni ugyanúgy átnézett rajta, mint a kicsiken a szereposztáskor. Onnan kezdve egyébként nem szólt hozzám a Kalapos Liza. Gondolom, mert én kaptam szerepet, ő meg nem.

Aztán gimiben meg egy totál másmilyen tanár vezette a színjátszókört, eleinte nem is bírtam. Lipcsey tanárnőnek hívták, és folyton ilyen hülye játékokat játszatott velünk. Tökre úgy tűnt, hogy esze ágában sincs előadatni velünk bármit is. Aztán persze egy félévnyi baszakodás után csak elkezdtünk komolyan dolgozni. Mindenkinek meg kellett tanulnia egy verset, amit aztán elszavaltunk. És abból ő már tudta, hogy milyen szerepet bízhat rá valakire.

De elég furán csinálta ezt a szereposztást. Előfordult, hogy valaki egy ilyen négysoros kis szart mondott csak, de komolyan, két percet foglalkozhatott vele, hogy megtanulja, és főszerepet kapott. Más meg bemagolt valami kétoldalas hosszú verset, és statisztált. Én elsőre nem kaptam rendes szerepet, csak statisztálhattam. Hiába vertem a nyálam, hogy én mindig főszerepeket játszottam az előző sulimban, nem hatotta meg.

Biztos voltam benne, hogy olyan ez is, mint a Gabi néni volt. Hogy kilenc-tizedikben csak a kulimunkát lehet csinálni, és majd tizenegy-tizenkettedikben lehet rendes szerepeket kapni. Aztán kiderült, hogy volt olyan kilencedikes, aki beszélős szerepet kapott, és volt végzős, aki meg semmit. Akkor már azt gondoltam, hogy mindenféle csókosnak adja a jó szerepeket, gazdag gyerekeknek meg a tanárok kölkeinek, és az egész versmondós válogatás is egy büdös nagy kamu. Csak azért csinálja, hogy igazságosnak tűnjön.

Aztán ahogy mentek a próbák, kiderült, hogy nem. Mert a Lipcsey igazából kurvára értett ehhez a dologhoz, és tökre igaza volt, hogy azoknak adta a jó szerepeket, akiknek. Például én azt hittem, hogy az a csávó, aki négysoros verssel jön, az nem érdemel meg egy főszerepet, mert úgyse fogja tudni megjegyezni az egész szövegét. De megtanulta, baszd meg. Kurvára tudta.

Egész nyáron azon agyaltam, hogy ha valakinek van memóriája, meg minden, mi a faszért nem tanul meg egy normális hosszúságú verset a válogatóra. Azt hiszem, egyszerűen nem volt kedve hozzá. Vagy az volt a kedvenc verse, és tudta, hogy azt ő tudja a legjobban elmondani a világon. Hogy az a négy sor, ha ő mondja, többet ér, mintha bárki más fejből felmondaná az egész kibaszott Háború és békét.

Na, akkor esett le, hogy csak egy felkapaszkodott versmondólány vagyok.

 

Folytatás az áprilisi Látóban.