Az Eső tavaszi számából Halász Rita Andalúzia című novelláját ajánljuk. Kellemesen rövid hétvégi olvasmány, egyszerre aranyos, humoros és mélyen elgondolkodtató. [W.E.]

 

 

Halász Rita : Andalúzia

 

Tízéves voltam, amikor először láttalak meztelenül. Meleg volt, anyámmal legyezővel a kezünkben templomról templomra jártunk, hogy szomorú, halszemű szobrokat nézzünk. Ő lendületesen lépkedett a mályvaszínű ruhában, kezében térkép, olyan volt, mint egy megelevenedett Mucha-plakát, csak a barna bőrtáska rontott az összképen. Mérges voltam, hogy nem strandra mentünk. Itt kell lennie, mondta, amikor megérkeztünk egy alacsony, fehér falú kis kápolnához.

Ott feküdtél az egyik oltáron, alattad aranypárna, gyűrött lepedő. Vékony férfitest, behorpadt hassal, a bordák között seb. Ágyékodat és a lábadat fehér lepel takarta, szerettem volna lehúzni. Fekete ruhás, sötét bőrű pap jött felénk, valamit kérdezett, mire anyám elővett egy papírt. A pap mosolygott, kinyitotta a kovácsoltvas ajtót, és intett anyámnak, lépjen fel a sámlira. Anyám a táskájában kotorászott, a fényképezőgépet kereste. Zseb nélküli táska, vastag, kopott szíjjal, soha nem talált meg benne semmit. Szerettelek volna közelebbről nézni, de a pap a vállamra tette a kezét, és a fejét alig észrevehetően megrázta.

Csak egy szobor, mondtam magamban, mégis arra vártam, megmozdulsz, a mellkasod emelkedni kezd, pislogsz, kinyitod a szemed. A pap elköszönt, cipőkopogás visszhangzott az üres térben. Anyám lehúzta a leplet, és a kezembe adta, vigyázzak rá. Füstölőszaga volt. Kattintás, villanás, vékony, vijjogó hang, anyám a fejéhez kap, a vaku! Körülnéz, a pap már eltűnt a sekrestyében. Miért fotózod le, kérdezem. Mit? Hát tudod, és érzem, elvörösödök, az izéjét. A fütyijét? Bólintok. Mert különleges, hogy van neki, és az is, hogy látjuk. Tovább kattint. Miért? Mert nem szokták teljesen meztelenül ábrázolni, valami mindig eltakarja. Most is eltakarta, mutatom a selymet. Rám néz, összehúzza a szemöldökét, ezt csak később tették rá. Nem szeretnék, hogy lássuk, milyen volt neki? Igazából nem szeretnék, hogy lássuk, egyáltalán volt neki. Miért? Nagyot sóhajt, a fényképezőgépét nyomogatja. Mert ő Isten fia, viszont ha fütyije van, akkor ember is, válaszolta, és arrébb állt. És az baj? Nem baj. Megvonja a vállát, mintha nem is nekem válaszolna. Nem baj, csak felvet bizonyos kérdéseket, és vannak, akik zavarba jönnek a kérdésektől. Majd feléd biccent, és megkérdezi, érdekel-e, mire zavarba jövök, mert bár érdekel, nem akarom, hogy ezt ő is tudja, ezért elhúzom a számat, és azt mondom, felőlem. Egy kép jutott eszembe, anyám egyik könyvében láttam, amikor csoki után kutattam a szekrényében. Szakállas szatír, erektált fallosszal, írták mellé. Felléptem a sámlira. Kicsi, gondoltam, és megkönnyebbültem.

Anyám fotózott, újra meg újra különböző furcsa pózokba merevedett, az órája le-föl csúszkált a karján. Számlapos férfikaróra, vastag barna bőrszíjjal, mindig késett vagy mindig sietett, már nem emlékszem, de sosem járt pontosan.

Tényleg vérzett, kérdeztem, és a sebedre mutattam. Anyám legyint. Nem hiszed el, amit az a fura néni mondott? Az a fura néni teljesen bolond, válaszolta. És ha mégis elkezdene vérezni, ha látnám? Ha te is látnád? Akkor azt gondolnám, hogy valaki becsap minket. De a néni azt mondta, hogy megvizsgálták a vért, és igazi volt, nem festék. Ne hidd el ezeket, butaság, megsimogatta a fejem, és átment egy másik szoborhoz. Hűvös volt, elképzeltem, hogy megérintelek, a szíved pumpálni kezd, rám nézel, és elmosolyodsz. Az oldalsebeden a piros festék lassan lefolyik a festett fán, bordó csík marad utána. Nem a festék, a véred folyik. Tudtam, nem szabad szoborhoz érni, mégis megsimogattam a sebed. Mutatóujjammal körbetapogattam a széleit, haladtam egyre beljebb. Mély hasadék, nem éreztem a végét, mint egy feneketlen kút. Vártam, hogy a fa hússá változzon, az ujjam véres legyen, hogy összerezzenj, de nem történt semmi. Vajon mit kell csinálnom, hogy csoda történjen?

Ideje mennünk, szólt kis idő után anyám, és kérte, adjam vissza a selyemleplet. Odaadtam, felsikított. Vérzett az ujjam. Mi történt, kérdezte, azt válaszoltam, biztos szálka. A lepel és a padló is véres lett, anyám fogta a fejét, hogy ez mennyire kellemetlen, és közben folyamatosan mondta, vegyem a számba az ujjam és szívjam. Sokára állt el a vérzés. Leültünk a padra, anyám próbálta kiszedni a szálkát, de én éreztem, megkapaszkodott bennem, a húsomban, és nem ereszt.